Vizek ideje
Címkék: komárom duna tisza szinva arany sajó tivadar bodrog tenkes vizitúra ónod
2009.04.01. 08:51
ötven szavas gondolatok magyarországi vizekről.
Az asszonyok szerették, hogy vidám ember a postásuk, csak anyám nem szerette, hogy apám a postás. Egy nyári délután, ahogy hazaért, leült a székre, kezem kezébe fogta, nézett egy darabig huncut mosollyal, majd megkérdezte. Na, gyerekem, akarsz-e úszni? Akarok, feleltem határozottan. Megtanít rá, édesapám? Vállon veregetett, és intett, hogy menjünk.
Lesétáltunk a Sajóhoz, ő kalapban, én gatyában. Megálltunk a magányos fűznél, szemközt az ónodi várral. Nagy volt a hőség, a túlparti legelő fölött rezgett a lég. Két kézzel a hónom alá nyúlt és elkezdett velem pörögni. Forgott a világ, szédültem is, de egyáltalán nem bántam. Néztünk egymás szemét és kacagtunk.
Elengedett, én meg repültem, bele a vízbe. Elsüllyedtem, de felrúgtam magam, és ösztönösen elkezdtem kapálózni, mint a kutyák. Újra elsüllyedtem. Nyeltem a vizet, csapkodtam, prüszköltem, végül mégis leért a lábam. Dühösen néztem rá. Nem nevetett ki, féltett a szeme, de büszke is volt. Így tanultam meg úszni, meséli az apám.
Sok embert elnyelt a Sajó, még egy barátomat is, meséli később. Kis folyó, de egyszer én is majdnem odalettem. Egy örvény elkapott, de szerencsére emlékeztem, hogy mit kell tenni ilyenkor. Összekuporodsz, hogy könnyebben lehúzzon, aztán a legalján erősen oldalra rúgod magad, akkor elenged. Ezt a nagyapámtól tanultam, te tőlem tudod.
Apró patak a Tenkes, ott folyik az acélmű végében, ahol hegy épült kohósalakból. Tetszett a név, mert akkor ment a tévében a Tenkes-kapitánya. Tiltották, hogy odajárjunk, mert az már gyárterület volt. Lila-parolis, géppisztolyos iparőrök járkáltak arra, időnként mégis beszöktünk, mert meleg volt a patak vize, talán a forró salak miatt.
Kicsit féltem, mert volt benne csibor, meg mindenféle más. Sanyi megmutatta, hogy lehet piócát fogni. Állt a térdig érő vízben, feltűrt nadrágban, várt egy darabig, aztán megmutatta a lábát. Öt perc alatt nyolc állat akaszkodott a vádlijába. Rá kellett pisilni, csak úgy jöttek le. Nagyanyámnál befőttesüvegben láttam ilyen rusnya jószágot.
Megint esik. Annyi áldás hullt az égből, hogy majdnem kiöntött a Szinva. Normális körülmények között ez egy jelentéktelen patak, ami átszeli Miskolc völgyét, de most annyi eső esett a Bükkben, hogy színültig megtelt a három méter mély meder. A hidak aljára szerelt gázcsövek védőburkolatát már több helyen letépte a víz.
1878. augusztus 31-én hajnalban a Szinva árvize, néhány óra alatt csaknem teljesen elpusztította a belvárost. Kettőszázhetvenhét életet követelt és emberek ezreit tette földönfutóvá. Kegyeletből egy emlékművet állított a város, a Szent Anna templomnál. Sokat nézegettem a fuldokló embereket a domborművön. Remélem most nem önt ki, száz méterre lakunk a pataktól.
Már nem zuhog, csak bosszantóan szemetel. A pincénkben feltört a víz. Használt cipők, üres üvegek, fahasábok úszkálnak a felszínen, mint egy hajótörés után. Anyámmal vödrökben hordjuk ki a vizet. Órák telnek így el, már lépni is alig bírunk, még sem csökken a vízszint, csak két nap múlva, amikor levonult az ár.
Lillafüreden, a Szinva felső folyásánál volt egy meseudvar, nem messze a karsztbarlangoktól. Egy férfi készítette, aki ott lakott a nagy erdészházban. Víz mozgatta a fűrészelő törpéket, a bólogató mókusokat. A nagy esőkor ez az ember mentette a játékokat, de a sötétben beleesett egy vízmosta üregbe. Senki nem látta többé.
A Rakacai víztározónál, egy észak-borsodi tó partján táborozunk. Nincs itt semmi, csak a természet, mégis jól érezzük magunkat, csupa középiskolás fiú. Tűz ég a sátor előtt, fénye rávetül a vízre. A sátrak mögött, úgy háromszáz méterre az út túloldalán egy kocsma. Jó hogy ott van. Martonyi majd két kilométerre, légvonalban.Ellenőr járja a partot. Horgászjegyet kér, tőlünk is. Az nincs, mondjuk. Ideges lesz, felfújja magát, mint a béka, ha cigit nyomnak a szájába. Akkor adjunk személyi igazolványokat, feljelent, majd a rendőrök ellátják a bajunkat. Bevalljuk, hogy mi nem is horgászunk. Bámul ránk meredten. Benézhet a sátorba? Csak tessék. Morogva elkullog.
Pattog a tűz, egy idevalósi srác rémtörténeteket mesél, levágott fejekről, kezekről. Azt részletezi kit, hogy tettek el láb alól errefelé. Hazudik, csak az ingyen sörért produkálja magát. A szendrőládi remete története jobb. A fickó közveszélyes munkakerülő, még sem buzerálja a rendőrség. Vajon miért csak asszonyok járnak fel hozzá a hegyre?
A pia elfogy, de a beszélgetés és a tűz sokáig ébren tart. Az égen megfordul a Göncölszekér, mire hálózsákba kerülünk. Tökéletes a csend, csak néhány apró csobbanás hallatszik a víz felöl. Hajnalban vaddisznó-horkanásra riadunk. Egy horgász hortyog a szomszéd sátorban. Balogh szerint cöccögni kell, akkor abbahagyja. Kórusban próbáltuk, mindhiába.
A Bíbic egy csónakház a Római parton. Itt béreltünk „hajót”. A barátaimmal rákapunk, hogy lejárjunk a vízre. Kicsit messianisztikus hangzású ez a vízen járás, de így mondják. Vizsgázol, aztán kapsz egy igazolványt, vízi-jártasságit. Tényleg nem árt, ha tudod, hogy mit jelent a hajó kürtjele. Egy rövid, jobbra tartok, és hasonlók.
Csütörtökön, ahogy vége a munkaidőnek, rohanunk le a Dunára. Sokszor más napokon is, de a csütörtök az szent. Eleinte rengeteget szerencsétlenkedtünk. Figyeltük ugyan a nagyokat, még is sikerült a keelboatot fordítva rátenni a vízre. Végül egy csónakmester, P. Howardi jelenség, kezelésbe vesz minket. Sodrással szemben indulsz, úgy is kötsz ki.
A lapátokat középen összefogod, úgy hogy az evező lapjával simul a vízre, akkor szinte felboríthatatlan. Szinte. A keelboatban az a rossz, hogy háttal ülsz a menetiránynak, mintha fordítva sétálnál az utcán. Igaz a kormányos előrenéz, de abból csak egy kell. Viszont az evezésnél lábbal is segítesz, meghúzod és gyönyörűen siklasz.
Csurogsz le a Dunán, a főágában. Az újpesti oldalról előbb-utóbb át kell evickélned a Rómaira. A folyó közepén tartasz, amikor jelez a bécsi „szárnyas”, ekkor törik el az egyik rögzítő villa. Csapkodsz a másik evezővel, mint egy rajzfilmfigura, mégsem haladsz. A hajó csak jön. Készülsz a vízbeborulásra, de elmarad.
A „szárnyas” nem vet nagy hullámokat, bezzeg az uszályok. Egy tisztességes tolóhajó olyan habot kever, hogy ha keresztbe kapod a hullámokat, a keelboat két vége felül a tetejükre, kimegy alólad a víz, és ha nagy a terhelés, kettétörik a csónak. Aki látott már ilyet azt mondja, jobb a parton sörözni.
Tivadar, kedves üdülőfalu a Tisza magyarországi felső szakaszán. Húszfős társaságunk innen indul vízitúrára. Tokajból kaptuk a hajókat, oda is fogunk megérkezni. Terv szerint huszonöt-harminc kilométert evezünk egy nap. A fiammal ülök egy négyszemélyes kenuban, tizenegy éves. Komolyan evez a csónak orrában, a tikkasztó hőség ellenére kitartóan lapátol. Büszke vagyok rá.Itt a felső szakaszon csodálatos a víz. Nem is gondolná az ember, hogy ilyen a Tisza, hogy ez is a Tisza. Hegyi patakra emlékeztet a kristálytisztasága. Egészen apró halak cikáznak a kavicsok között. Itt is, ott is emberek áztatják a pecabotot. Vajon mit lehet fogni ilyen kis vízben? Szerintem nyugalmat.
Néhány kilométer és a víz igazi folyóvá válik. Az ember örömmel ugrik fejest a csónakból. A part menti fákra több helyen hintát szereltek, akár egy trapéz a cirkuszban. A helyi gyerekekkel versenyt ugrálunk a vízbe. A hűha és a füttyögés jelzi az ugrás sportértékét. Alig tudjuk otthagyni az ilyen helyeket.
A Szamos becsatlakozásával sajnos megérkezik a romániai szennyvíz, hogy mi minden lehet benne az a szagán is érzik. Egy napig csak evezünk, ki se tesszük a lábunkat a partra. Harmincöt kilométer után lassan tisztulni kezd a víz, de már nem az igazi. A nap végén sátorverés, a vacsoránk bográcsban készül.
A vidám este után kegyetlen a reggel, valahogy senkinek sincs kedve indulni. Mindenki szöszöl, vacakol, igyunk még egy kávét. A naptej ellenére Csaba karja leégett. Hosszú, fehér, sport zokniból karvédőt készítek neki. Úgy néz ki, mint egy nagyestélyihez tartozó női kesztyű. Nem nyafog, pedig tudom, hogy fáj, csak evez rendületlenül.
Délben akkora a hőség, hogy egy fiatal kollégám elájul. Beöltözött tetőtől talpig, mint egy beduin, aki viharra készül. Fogyni akar, azt mondja. Profi kajakos, úgy meg tudja hajtani a hajóját, hogy egy perc múlva, már száz méterre van a csoporttól. Egyszer aztán összecsuklik. Olyan napszúrást kapott, hogy haza kellett küldeni.
Ahol marhákat itatnak a parton, ott akkor is megmaradnak a böglyök, ha nincsenek ott az állatok. Undok egy rovar, véredet szívja, ha nem veszed észre, akkorát csíp, mintha kiharapna belőled egy pici darabot. Alkalmi toalett az erdőben, onnan meg a szúnyogok miatt iszkolsz be a víz alá, másként nem menekülsz.
Záhony fölött háborítatlan a vadon, mindkét oldalon. A jobb part Ukrajnához tartozik. Régen szigorúan őrizték a határt. Szerintem most is figyelik, túl nagy a csend. Följebb komoly madárélet volt, itt egy hang sem hallatszik. A hídról egy katona ránk üvölt. Húzzunk át gyorsan a sodorvonal magyar oldalára, mert határt sértettünk.
Egyik reggel, még indulás előtt arra leszünk figyelmesek, hogy egy ember kuttyogat a vízen. Elég furán néz ki, ahogy a csónakból kihajolva egy szájával lefelé fordított bádogbögrével cuppogó hangot kelt. Aztán kiderül, hogy ez egy ősi halász módszer. Így csalogatják a csalihoz a nagytestű harcsákat. Türelmes ember ez a halász.
Azt gondoltam, hogy ha árral csorgunk, akkor csak kedvtelésből kell evezni, tévedtem. Hogy időbe odaérjünk, nincs mese, evezni kell. Ügyeskednünk kell, hogy beleférjen a pancsolás, a főzés, hogy megnézzük a szabolcsi földvárat, és a tiszaberceli szivattyútelepet. Mesés ipari műemlék a XIX. századból. Az alkotó akarat üzenete egy egészen más világból.
Utolsó nap, mindenki fáradt. Százötven kilométer van a kezünkben. Nem sok egy hétre, mondják a profik, de mi nagyon amatőrök vagyunk. Van egy mondás a cigányról, aki nem szokta a szántást, pont rám illik. Ráadásul szembe kapjuk a szelet. Olyan erővel fúj, hogy ha nem evezünk, ár ellenében is feltol.
Végre látszik a tokaji híd, ahol a két folyó találkozik, bár vár még ránk egy kis megpróbáltatás. Petyhüdt izmokkal fel kell evezni a Bodrogon, szerencsére csak fél kilométerre van a csónakház. Végre megérkezünk. Sajnáljuk, hogy napszúrásos barátunk kiesett, de örülünk, hogy más baj nem történt. Hideg sör a büfében. Istenem!
Mindenki büdösnek érzi magát, pedig minden nap fürödtünk a Tiszában. Egy hét fürdőszoba nélkül, komoly kihívás az elpuhult városlakónak. Mégis beleszerettünk ebbe a csodálatos vízbe. Ülünk a stégen, nézzük egymást, nagyon összejöttünk az út alatt. Mindenki vágyik haza, még sem tudunk elindulni. Gondolatban még sokáig tart ez a csodálatos utazás.
A barátom aranyat mos Komáromnál. Találkozott egy öregemberrel, aki évtizedek óta keresi a fémet a Dunában. Nem lett gazdag az öreg, de annyira szereti a vizet, hogy túl a hetven is, még mindennap lemegy a partra. Gyakran hetekig egy grammnyi sem gyűlik össze, még sem hagyja abba, csak mos kitartóan.
Mondta a barátomnak, hogy milyen eszközöket vigyen magával. A higany mellett a mikádó beszerzése jelentette a legnagyobb kihívást. Az öreg szerint az orosz katonai gyakorlókabát a legjobb szűrő, ha az nincs, akkor ne is menjen. Jártam náluk lent a parton, a barátom se lesz milliomos, aranymosásból biztosan nem. Mégis irigylem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://birodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr841039192
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Cotta · http://koreainyelv.freeblog.hu 2009.04.07. 09:54:21
Valóság vagy fikció? Nagyon jó ilyenkor tavasszal vízről olvasni!
TTZ 2009.04.07. 12:19:16
@Cotta: Ahogy mondani szokás, irodalmi munkásságom része. :) Persze, a valóság rejti a legtöbb talányt. Örülök, hogy benéztél.