Észak-Magyarországból csákót, hajót, de leginkább repülőt lehet hajtogatni. Természetesen csak a régebbi példányokat viheted el, és a sportrovatra jobb, ha vigyázol, mondja anya. Azokra még szüksége lehetett apádnak. Fiorentina - Róma egyes, pedig totómeccsen az olaszok mindig ikszelnek, esetleg kettes. Bunda, fix, elment egy két-esély, varázsszavak, amit csak férfiak értenek.Amelyik újság végképp nem kell, az a lekvárkészítésnél végzi. A Nők Lapjából is lehet hajtogatni, de az puhább, és könnyebb. Maradok a napilapnál. Hajtogatod, eldobod, és rögtön, szinte az orrod ellőtt a földre esik. Újra próbálod, más formákat találsz ki, delta szárnyút, befűzött farkút, kemény orrút, hullámosat. Ellesed mások trükkjeit.
Érden lezuhant egy gép, egy katonai repülő. A hírekben nem mondták be, nem volt szabad, csak a környéken élők tudták. Eltűnt a ház, amire ráesett. Pillanatok alatt odaértek az egyenruhások meg a munkagépek. Lezárták a területet és másnapra nyoma sem volt semminek. Aki mesélte az jó ember, csak kicsit alkoholista.
A repülőm először száll öt méterre. Csak sima háromszögletű, de a farok résznél behajtottam, ezért megy ilyen jól. Ha úgy készíted el az orrészt, ahogy lányok a papírbékát hajtogatják, akkor spirálisan ereszkedik alá. Hajtogattam olyat, ami magától liftezik, csak még nem tudom miért. A jókat sokáig őrzöm a szekrény tetején.
Ejtőernyőzni jó. Nejlonzacskó, zsineg, és legalább egy tizenhármas csavar, az lesz az ember. Hárman-négyen dobjuk a magasba ezeket a házi készítésű ejtőernyősöket. Az győz, akié a legkésőbb esik le. A németek, még a levegőben lelőtték az oroszokat, úgy mondták abban a háborús filmben. Nagyapa szerint, akkor mindegyik lődözött ész nélkül.
Nincs hajtogató személyzet, az ejtőernyőt mindenki saját kezűleg csomagolja. Ha nem nyílik ki, akkor csak magadnak tehetsz szemrehányást, bár nem gondolom, hogy zuhanás közben az ember elkezdi szidni önmagát. Hallottam már ilyen esetről, szörnyű lehet úgy végezni. Láttam egy lányt, aki bánatában kiugrott a kilencedik emeletről, az éppen elég volt.
Nagyapa nem érti, hogy most miért a németekre kell haragudni, a nyugatiakra. A keletiekre nem, azok jó németek. Nem tudom mi a különbség, de ha azt mondják, Bonnban, azt jobban tetszik, mint az, hogy Berlinben. Az elsőnél csoki szagot érzek. Andris sváb, ő németül is tud, mégsem haragszom rá, barát.
Az én ejtőernyősöm a legjobb. Ha felhajítom, megy, mint a rakéta. Halk pukkanással nyílik ki, majd lassan pörögve lejön. Feldobtam és nem esett le. Hónapokig ott lifegett egy villanydróton a ház előtt. Ha kimegyek, mindig láttam, hogy ott lóg. Amikor egyedül vagyok, köszönök neki. Egyszer sötétedés után, mintha válaszolt volna.
János árva. A sekrestyés néninél lakik, ő vigyázz rá. Nem mindig, mert intézetes, de a szünidőben mindig ott van a templom körül. Akkor ő harangoz. Szereti csinálni és tudja is. Van, aki direkt kéri, hogy János húzza a kötelet, a halotti mise alatt. Pénzt kap érte. Negyvenet. Negyvenet kell kondítani.
Megengedte, hogy húzzam. Amikor a nagyharang belendült, a kötél engem is felrántott a magasba. Megijedtem, de csimpaszkodtam. János fogta a hasát a nevetéstől. Az emberek az utcán meg csak néztek, ráncolták a homlokukat, el nem tudták képzelni, hogy mi lehetett az oka ennek az össze-vissza kolompolásnak. Utána fölmentünk a toronyba.
Por, galambürülék és harangok. Unalmas, de ha jól kihajolsz az ablakon, úgy, hogy már nem látod a torony falát sem, csak az alattad lévő házak tetejét az izgalmas. A legmagasabb nyárfa is kisebb nálad. Az emberek murisak, el sem tudják képzelni, hogy nézed őket. Vajon Isten is így lát minket?
Lógok a szilvafán. Abban a korban vagyok, amikor mindenre fel kell mászni, amire csak lehet. Így kerültem a fára. Aztán elunom a kukorékolást, le akarok jönni, de nem sikerül. Borzasztóan magas ez az ág, amin gubbasztok. Lógatom magam, de nem merem elengedni a fát. Kiabálok a szüleimnek, hogy szedjenek le.
Odanéznek, nevetnek. Mondják, hogy engedjem el bátran. Nem merem! Várok, de nem segítenek. Csak lógok ott. Óráknak tűnt, pedig biztos csak pár percig bírta a kezem. Végül lecsúsztak az ujjaim az ágról. Azt hittem meghalok, persze semmi bajom nem lett. Mindig ez jut eszembe, ha valakin látom, hogy tériszonya van.
Repülni csodás lehet. Mondtam apámnak pilóta leszek. A cseresznye és a kőrisfa között a kertünkből is lehetett látni, ahogy egy kis motoros gép felhúzza az égre a vitorlázórepülőket. Azok annyira szépek és kecsesek, mint anya kedvencei a jégtáncosok. Megérdeklődtem, hogy lehet jelentkezni a vitorlázókhoz. Azt mondták várjak még három évet.Egyszer azt álmodtam, hogy röplabdaedzésen, sáncolás közben, olyan magasra ugrottam, hogy egy nyitott ablakon át kivitt a huzat. Repültem a város felett, csak úgy előre dőlve, csapkodni sem kellett. Fantasztikusan jó volt. Aztán egyre magasabbra emelkedtem és elkezdtem félni. Mi lesz, ha lezuhanok? A következő edzésen bezártam azt az ablakot.
Beadtam a jelentkezésit a Honvédelmi Szövetségbe. Tizedhárman várunk egy tanteremben. Tanulhatnék vezetni, akkor sofőr lennék a seregbe, de mi most a vitorlázás miatt vagyunk itt. Tisztek jönnek, mondják, hogy ezt a csoportot katonai repülésre szánják. De mi még iskolába járunk, és csak vitorlázni szeretnék. Nem érdekli őket, alkalmassági vizsgálatra kerülünk.
Nem gondoltam, hogy egy álom ilyen hamar teljesülhet. Mondtam, hogy pilóta leszek, de senki nem hitt nekem. Biztosan a szerencsém miatt van, amit anyámnak jósolt meg egy cigányasszony még csecsemőkoromban. Állóképesség rendben, idegvizsgálat, fogak, IQ teszt, centrifuga, hogy bírod-e a pörgést, végül látásvizsgálat. Az mondják a fél szemedre vak vagy.
Vitorlázni sem engednek, de már nem is kívánkozom az égre. Anyám örül neki, én meg utálom ezért. Akkor örülj, ha visszajövök, ha egyáltalán visszajövök! Nem mondom meg, hogy hova, csak elmegyek otthonról. Elmegyek sziklát mászni. A Bükkbe, Szentlélekre járok fel. Varázslatos hely, csodálatos fehér szirtek, izgalmas hasadékokkal. Elrejtenek a repedések.
Segédeszköz nem kell. Neki veted hátad a kőnek, a szárnyaddal kapaszkodsz, lábad a szemközti falnak feszíted és tolod magad fölfelé szépen, nyugodtan. A szomszédos bükkfák koronamagasságában jársz, amikor fentről, hivatásos barlangászok jönnek, kötéllel, kampóval, sisakban. Vidám beszélgetés, lógva a semmi fölött, ugratnak. Hívnak, csatlakozzam hozzájuk. Elhárítom, nem is tudom miért.
Békásmegyer, Duna felőli oldal. Egymásra torlódott beton házak. Jenő barátom hívott ide, még akkor, amikor épült a lakótelep. Nézzem meg, hogy készül egy megvalósulási térkép, meg hozzak már egy kutató műszert, a buszmegállónál fel kellene mérni egy közvilágítási kábelt. Most meg itt lakom, a tetőn. A tetőn állok és filozofálok.
A legfelső szinten lezárták a mosókonyha külső vasajtaját. Tilos kint mászkálni, megsérülhet a szigetelés. Friss bitumen és apró kavics került a tetőre. A parabolák mellett egyelőre ott maradnak a régi tv antennák, ezek az ősmadár alumínium csontvázak. Merednek az ég felé és titokban fogadják a már nem nekik szánt rádióhullámokat.
Panellakás, kilencedik emelet, szemétledobó, lift, ami nem jár, hívószavak, melyek az idő múlásával megkeserednek az ember szájában. Mond, mi változott meg? A szomszédban ott az álom, Csillaghegy, Rómaifürdő, vagy legalább a lakótelep „hegy” felőli oldala. Hol is laktam azelőtt? Poros, benzingőzös, kutyaszaros, körfolyosós, fürdőszoba nélküli pesti bérházban. Albérletben, vagy sehol.
Felippe Bolíviából költözött ide. Neki jóval nehezebb. Kőgazdag szülőktől származik, a testvérei menő ügyvédek, orvosok, üzletemberek szerte a világban, csak ő nem vitte semmire, szerintük. Szerintem jó fej és büszke, ha éhen halna, akkor sem kérné a családja segítségét. A szemközti házban lakik, belátunk egymás ablakán, időnként egymás életébe is.
Innen el kell menni, ha csak egy időre is, de legjobb lenne örökre, mondja Felippe. Hol talál magának az ember egy biztonságos, langyos pocsolyát? Gyerekek, feleség, latin akcentussal sziszegi a bensőséges szavakat. Otthagyta a Vöröskeresztet, spanyol-magyar üzleti kapcsolatok építésével bízta meg a Barcelonai Iparkamara. Magyar üzletkötőket kell kiutaztatnia egy kiállításra.
Nem ismer senkit, vagy akit igen az nem nagyon számít. Megkér, menjek már ki én is a létszám miatt. Nem az vagyok, akire szüksége van, de a kedvéért eljátszom, igyekszem majd eljátszani a szerepet. A holland légitársaság gépe nyugodtan halad az égen. Csoda, ahogy ezek a fémmadarak meglovagolják a levegőt.
Ablak mellett ülve nézem a Velencei-öböl kontúrját. Eszembe jut az első repülőút, amikor a gépem, utolértem az alkonyt. Ez is a fontos emlékek közé tartozik, mint az első szeretkezés, vagy a tengerrel való első találkozás. Most a repülő szárnyát figyelem, meg a hajtóművet, és hatóművön elhúzódó világosbarna arasznyi széles csíkot.
Fogalmam sincs, hogy mi lehet az, mint ahogy a repülők igazi működését sem ismerem. Az ember a tévéből magára szed némi felszínes tudást, de most leginkább a katasztrófa filmek jutnak az eszembe Azt a csíkot jobb híján hidraulika folyadéknak nevezem el. Szólnom kell valakinek, ezt a pilótafülkéből biztosan nem látják.
Mutatom a stewardessnek az olajnyomot. Kényszeredetten mosolyog, meg fogja mondani a kapitánynak. Párperc múlva visszajön, nem nyugodt, de jól adja. A parancsnok tud róla, jelezték a műszerek, nincs komoly veszély. Leszállni egyébként is már csak a célállomáson tudunk. Felippe közben nyugodtan alszik mellettem, sikerről álmodik spanyolul, ég és föld között.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://birodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr781135185
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.