Szerelemszerda Június harminc, hajnali kettő. Mindenki alszik, legalábbis megpróbál. Amit tegnapra terveztünk, megcsináltuk. Irodalmi Sátrat nyitottunk a VOLT-on, ma délutántól indulhat a program....
A vonat tizenhárom-harminckor indul a negyedik vágányról. Zsaborzsák egy éve készült erre az útra. Hosszasan tervezgetett és alaposan előkészített mindent. Ez alatt az idő alatt minden energiáját arra fordította, hogy megvalósítsa álmát. No nő, no pia, csak a Via Appiaára gondolt, meg megállva, mint József Atilla mamája, amit nemsokára mi is megértünk, hogy miért, de aki már most tudja az tegye fel a kezét. Ne azt, a másikat. Zsaborzsák nagyon megváltozott és annyira zárkózott lett, hogy a számolda-széknél, ahol főkorkó volt, többen feltették maguknak a kérdést, sőt nem csak maguknak, hanem Zsaborzsák háta mögött még egymásnak is, hogy „Nem beteg ez a főkorkó?”. De nem, Zsaborzsák, mint ahogy mi azt nagyon is jól tudjuk, nem beteg volt, hanem elszánt, mi több kitartó.
Mi több, eljött a nap, és kora reggel útnak indult, annak ellenére, hogy csak délután indult a vonat. Otthonról indult, amit mi bennfentesek egyébként is jól tudunk, de elmondjuk még egyszer, hátha valaki nem figyelt eléggé. Elsétált kedvenc KB háza előtt, ahol egy éve nem járt már, nem járt, vagy inkább mondjuk úgy, hogy nem jött ide, pedig itt dolgozott Dolly Dee, aki karpet-táncos volt, és akit barátjának gondolt, vagy barátnőjének, de ebben a pillanatban ez számunkra még bizonytalan. Zsaborzsák szégyelte magát, mert az elmúlt évben egyszer sem nyitotta rá az ajtót szegény Dolly Deere, aki délelőtt egy óra, és délután is, és este négy krémes, utána pedig pszicho-perepautya, de nem őneki, hanem ő maga az. Zsaborzsák tudta ezt, és ezért is, meg azért is, mert jó konyhája volt a KB háznak, elutazás előtt ide jött egy jó brokkoli kémlevesre, amit nagyon szeretett, főleg pirított mandulaszirommal.Titokban számított rá, nem, erősen számított rá, hogy találkozik Dolly Deevel, mert mint minden magányos főkorkónak, aki nagy fába vágja a fejszéjét, neki is szüksége volt egy pszicho-perepautyára, és Zsaborzsák most nagyon nagyba vágta. Legalábbis magában így vetett számot, és itt elgondolkodott azon, hogy aki számot vet, az vajon mit is arat. Egyértelmű, hogy Dolly Deenél jobbat nem ismert, igaz, egyáltalán nem ismer más pszicho-perepautyát, de az is igaz, hogy másik Dolly Deet sem. Úgy érezte, hogy ez így tisztességes.
Mielőtt belépett volna a rejtélyes KB házába, még elsétált egy pénzügykutatóba, és beváltott néhány W-batkát – amit akkor, és ott némi német nyelvi befolyásra faubatkának mondtak ‑, mert hiába a tudomány és a nemzetközi megállapodások, még sem találták még fel azt a hitelkártyát, amit elfogadtak volna ott, ahová ő utazik. Mert most már legyen világos mindenkinek, és tudja meg az is, aki eddig nem, hogy a vonat tizenhárom harminckor Hamburgerlandon keresztül… Nem, még mindig nem árulhatjuk el Zsaborzsák úti célját, hiszen még nem beszélt sem Dollyval sem Deevel. A terembúráját, most meg még az is kiderül, hogy ez a jótét lélek, nem is egy személy? Hát igen, ez az író mindenre képes, még arra is, hogy két flekkben sem tud befejezni egy történetet, pedig már tizenkettő-ötvenhét, ezért tegyünk úgy, mintha a levesen már túl lennénk, és derítsük ki gyorsan, hogy fiú-e, vagy lány, vagy legalább is hány személy Dolly Dee, vagy pihenésként hallgassuk meg inkább Jerry Lee Lewis és Bruce Springsteen előadásában a Pink Cadillac-et. Legjobb erre a célra a 2006-os Last Man Standing című koncertalbum, és kérjük meg a mesélőt, hogy hagyjon miket békén. Peace, мир, pax, és így tovább, de ne legyenek illúzióink, nem fogja abba hagyni.
A flekk nyomdai szakszó, ami egy gépelt vagy kézzel írt egy oldal terjedelmű szöveget jelent. A flekk szó a német anyanyelvű nyomdászok által terjedt el Magyarországon. Huszonhatszor hatvan leütést számítottak egy flekknek, ebből lett a számítógépes korszakban 1800-2000 karakter. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége által egy flekk 1800 karakterben van meghatározva. Egy szerző kéziratos terjedelme a kiadói gyakorlatban kb. 2000 leütés. Egy nyomdai flekk megegyezik négy kézirat-flekk terjedelmével. szövegszerkesztőben 12 pontos betűvel teleírt A4-es lap szövege körülbelül 3 flekk
Túl vagyok rajta, mint parlamenti képviselő a szűzbeszédén. Szó se róla, vágytam már rá, kívántam, hogy ne csak félig, negyedig olvassak el egy Esterházyt, hanem legyen meg a beteljesülés. Legyen meg uram (E.P.) a te akaratod. Még akkor is, ha fájdalommal jár.Jóban vagyok az egómmal, így őszintén vallhatom be, hogy időnként, engedek a külső ingereknek, nevezhetjük sznobságnak is, és ezek hatására emelek le könyveket virtuális és valós könyvespolcokról. Az említett nagyra becsült szerző könyvei is, zömmel így kerültek ajtón belülre. Zömmel, de vannak olyanok, melyek baráti, ismerősi közreműködéssel vették az akadályt. A címben jelzett mű is ebbe a körbe tartozik. Párom, mint elismert nyelvtanár, szép hagyományként, időről-időre ajándékokat kap a tanítványaitól. A teák, gyertyák és bonbonok mellett, feltűnik egy-egy könyv is, ami lássuk be nagy bátorság az ajándékozó részéről, mert vagy feltételezi az ízlésazonosságot, vagy teljesen figyelmen kívül hagyja azt. Egy-egy ilyen kötet felbukkanásakor ugyan élt bennem a gyanú, hogy az ajándékozó nem igazán bírja az adott stílust, és meglepetésnek álcázva szabadul meg a lelkét nyomasztó olvasási kényszer elöl. Aztán elszégyelltem magam, mert lehet az emberekről jót is feltételezni. Az említett könyv is ajándékként került a házba. Az adományozó, egy idősebb úr, nagy lelkesedéssel ajánlotta figyelmünkbe, ami azért nem jelentette azt, hogy a rögtön elolvasandók közé került volna.
Egy ideje rovom már a köröket a szerző körül, ismerkedem vele, kóstolgatom, meglátogatom a blogját, olvasom a cikkeit(ÉS), meghallgatom a nyilatkozatait (Litera.hu), eljárogatok író-olvasó találkozókra, mit mondjak?, időnként nagyon szimpatikus. Máskor meg bosszantóan nem az, de rendben van ez így, hihetem, hogy nem játszik szerepet, vagy legalábbis nem úgy, mint, ahogy tehetné.
A „fajsúlyosabb” művei iránti érdeklődésemet esetemben a hangos könyvekbe fektetett munkája hozta meg. Nem emlékszem pontosan, hogy mi volt az első, általa felolvasott mű, de az Egy nő című regényének hangos változata egyértelműen tetszett, és így voltam a Harmonia Caelestis-szal is. Belehallgattam a címben jelölt kötet CD-jébe is, akkor döntöttem el, hogy ezt biztosan végigolvasom.
A szerző több idősíkon mozogatja a hőseit. Hangvételéből úgy tűnik, mintha életrajzi ihletésű, lenne, de hogy a valóságban létező szereplők (édesanya, Puskás, Bozsik stb.) valóban találkoztak-e, illetve hogy milyen kapcsolatban voltak egymással, annak a mű élvezhetősége szempontjából semmi jelentősége. Az olvasó hiheti is, nem is, a családi legendáriumból elővarázsolt apró történeteket. Csámcsoghatunk a kis színes történeteken, akárcsak ha egy bulvárlap pletyka rovatát olvasnánk, élvezhetjük a múlt bájos, vagy éppen ellenkezőleg, megdöbbentően brutális részleteit. Beleszerethetünk, vagy éppen kiszerethetünk a focimániás úriasszony-mamába, érezhetjük az Aranycsapat csatárjainak leheletét, feltűnnek az ötvenes évek gyárudvarai, az onnan kikerült futball „zsenik”, és az őket patronáló törpe főnökök. Pazar tabló.
A könyv első fele kifejezetten élvezetes, és lendületes, de a második félidőre az író furcsa cserét eszelt ki. Felaprózza a történetet, bátran ugrik az időben, és ezt olyan lendületes teszi, hogy az olvasó kapkodhatja a fejét. Közben keletkezik egy-két elvarratlan szál is (miért kerül hősünk kórházba?, miért támadnak rá az utcán?, miként is végződik ez a kaland?). A végén pedig előkerül egy új szereplő, aki tulajdonságai alapján valóban kapcsolható a mondanivalóhoz, és akinek a valós elemeket tartalmazó története szívet szorongató, de valahogy, még sem illeszkedik be a regény fősodrába. Talán ez az egyetlen hiba, hogy ezzel a történettel fejezi be a mesét, aminek így hirtelen lett vége, mondhatni, mint a botnak.
Az írás nyelvezete kimunkált, szinte zamatos, viszont a hagyományos olvasási stratégiát el kell felejteni. A szöveg a szépen beszélő, és az összetett gondolatokat hosszú körmondatokban megfogalmazó ember papírra vetett szavai. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért ajánlom figyelmébe minden irodalmi kalandokra nyitott, és kitartó olvasó figyelmébe.
A balek emberből készül. Legjobb a kész balek – instant semmi esetre sem jó –, de nem baj, ha még nem egészen puha. Önérzetünk megkívánja, hogy legalább egy kicsit dolgozzunk vele. A korosztály nem számít, a szexus sem – azért sem gender –, átverni lehetet időset és gyermeket, férfit és nőt.
A kezdő sucker-maker számára legfontosabb az, hogy megtanulja felismerni a balek jellegzetességeit. Hibás beazonosítás miatt nem csak az időnket vesztegetjük, de büszkeségünk is alaposan sérülhet. Persze, mint minden ösvénye a tudománynak ez is keskeny és göröngyös, de bízvást számíthatunk kezdeti sikerekre (mint a nyelvtanulásban), és kudarcokra (mint a nyelvtanulásban).
A felismerésnek két útja van. Egyik a megfigyelés, másik az azonosulás. Megfigyeléskor egy tapasztalt kolléga munkáját tanulmányozzuk. Válasszunk olyan mestert, akinek fejlett az egója, és egyénisége közel áll a miénkhez. Figyeljük meg, hogy milyen a megjelenése, mozgása, hanghordozása és meséjének drámaisága, de lássuk be, legfontosabb az, ahogy az emberét kiválasztja.
Azonosulás során magunk válunk balekká. Vigyázzunk, mert az események könnyen magukkal ragadhatnak, észre sem vesszük, és már meg is vezettek bennünket. Tanulópénz.[1] Előfordulhat, hogy egy adott szituációban nem tudjuk megfigyelni a RÉSZLETEKET, sajnos a rekonstrukció sosem lehet eléggé pontos, de ne adjuk fel, kezdjük újra, járjuk végig e királyi utat.
1. lecke
Telefonfülke, tantusz, nem mai történet. Két fiú, amolyan nem gyerek, nem is felnőtt, határozott léptekkel közelít a fent nevezett zöld-sárga objektumhoz. Ha két srác együtt telefonál, annak két oka lehet; lány van a dologban, vagy a szülőktől kell engedményt kicsikarni. Vélhetőleg most a „hagy maradjak még” kezdetű mondat fog felhangzani.
Történetünk szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a fiúk ugyanolyan, csak eltérő színű pulóvert viseltek. Aki élt benne, vagy ismeri a kort, mondhatná, hogy ez akkor nem volt nagy kunszt, hiszen divat volt a mindenből egyforma. Tervgazdálkodás. Nem véletlen tehát, hogy a srácoknak nem csak a pulóvere, az iskolatáskája, a kerékpárja,
a szőnyeg a nappaliban, de még a szüleik is egyformák voltak. Nem, ez utóbbi nem teljesen igaz, az egyiknek nem volt apja, illetve volt, csak nem abban a légtérben élt ahol a fia. Történetünk szempontjából ennek semmi jelentősége, mint ahogy annak se, hogy a mamák milyen jól megértették egymást.
A fiúk barátok voltak. Igaz, e szót, maguk között – egyes szám, első személyben, birtokos raggal –, sosem mondták ki, de eredményesen pazarolták egymás idejét. És ott volt még a kézírásuk, ami megtévesztésig hasonlított egymásra – sok móka és félreértés okozója –, igaz, inkább A betűi idomultak B-jéhez mintsem fordítva, ez azonban már pszichológia.
Ezzel vége a bevezetésnek.
A két ifjú határozott mozdulattal nyitja az ajtót. Kor és súlycsoportjuknak megfelelően ketten is könnyedén befértek a fülkébe. Az egyik leemeli a kagylót, vár, vár a búgó hangra, majd bólint. A másik dobja az érmét és tárcsáz. A számlap fölött a lyukacsos bakelit elfordul, majd egy láthatatlan erőnek engedelmeskedve visszatér…
(Feljegyzés: az író már másodszor lépte át a magának megszabott ötvenszavas bekezdés határt. Ebből még baj is lehet!)
…az eredeti helyzetébe, kellemes, halk, kerregő hangot bocsátva ki. Ergonómia a fülnek, ha létezik ilyen fogalom. Most már szinte bizonyos – mondaná Sherlock Holmes –, hogy a tárcsázó kéz tulajdonosának szülője hívatik a másik fél által, az édes otthontól való meghosszabbított távolmaradás céljából. (A pulóvereknek egy másik történetben még jelentősége lesz.)
Tételezzük fel, hogy a tárgyalás a fiúk szempontjából sikerrel zárult. Mi más is történhetne két, egészséges, jó képességű, magabiztos, tanulmányi- és sporteredményeiben kiváló ifjúval, akik a női nem meghódításában is értek már el némi sikert. (Később megtanulták, hogy egy női ajkat elhagyó talán, mennyivel izgalmasabb, mint az a határozott igen.)
Éppen kilépni készültek az üvegfalú fülke zárt világából – az ajtó előtt egy idősebb úr (az is lehet, hogy elvtárs) toporgott már egy ideje –, amikor mind a ketten, mintha csak egy látomást, egy bukszát, egy briftasnit, szóval egy pénztárcát pillantottak meg combközép magasságban, egy forgatható fémtengelyre felszerelt vaskos telefonkönyv tetején.
A tárca tömött volt és kopottas, férfikéz hanyagságának nyomait viselte. (Fordulatként most egy piros Gucci bőrcuccnak kellene megjelenni a színen, de ebben a városban, akkor még nem láttak ilyet. Egyesek ugyan hallották már a jól csengő nevet, de nem voltak benne biztosak, hogy egy maffiafőnökről, vagy valami másról van szó).
Fekete volt és műbőr, megtévesztően tömör. Cédulák, uszodabérlet és használt totószelvények képezték a tartalát. Persze volt benne pénz is, papír is, fém is (persze már!), ha nem is sok, de több mint a kettőjük érintetlen havi zsebpénzének összege. Angyal szállt le közéjük, a találtunk valami fontosat angyala. Meg a kétségé.
Ezt bizony valaki elvesztette. Tanácstalanság tükröződött az arcokon. Hol az egyik, hol a másik fiú kezében pihent meg a tárgy. Határozatlanságukra felfigyelt a világ és már közelgett a vész. A toporgó úr (vagy elvtárs), úgy tépte fel az ajtót, mint akinek sürgős, nagyon sürgős találkozója van egy amolyan kishelységbeli ülőalkalmatossággal.
(Ide most párbeszédes rész kívánkozna.)
Ismerjük az időnek azt a képességét, hogy látszólag megáll, amikor dolgok tucatját vagyunk képesek megcsinálni (csúf szó), átgondolni, megalkotni (ez meg patetikus), aztán meg úgy meglódul, hogy képtelenek vagyunk nem csak szemmel, de elmével sem követni. A megtalálás utáni tétovázás az előbbinek, az ajtónyitást követő esemény az utóbbinak felelt meg.
Röviden: úr/elvtárs határozott kézmozdulattal – semmi könnyedség, inkább brutalitás –, kiemelte B kezéből a tárcát. Harsányan közölte, hogy a dolog az övé, majd folytatva az erőteljes kézmozdulatot, kiterelte a fiúkat a szabad ég alá. Férfi be, ajtó be(zár). Gondterhes felhők alatt, alkonyati szürkületben a fiúk, mint két Ádám kiűzetve a Paradicsomból.
A férfi telefonál, arcán a kaján vigyor, a görnyedő, szerzeményét óvó testtartás, és az üvegfal ellenére a fülkéből kiszivárgó sustorgás meggyőzi a fiúkat, őket itt most nagyon palira vették. Megtalálás angyala úgy tűnt el a színről, mintha nem is jártak volna a telefonfülkében. Soha, soha többé nem beszéltek a dologról.
Ezzel vége az első leckének.
Ellenőrző kérdés:1. Milyen színű a történetben a telefonfülke?
2. Hányszor fordul elő a szövegben a „persze”? Mit jelent a szó finnül (ld. perse)?
Petra vetett hal vagyok, mondja a város szennyesét költő viking made in borsod
és hijába harsogott, csak süket fülekre talált a zsebében, nagy itt a zavarodottság
fejek nélküli fülek kész KOsz
ma már vén kiöregedet húszas, pedig valaha sikerei a térdét verték
előtte a múltja, mögötte a múlt
árnyéka, de hová lett ő, a sikeréhes népszámlálási egység
front hasa kemény, feje tar
bicójával új kecóba költözött, a Zöldpardonban búgja mobilja, balkarján
jobbsodrású szvasztika
sohse lehet tudni, mit mutat ki a foga fehérje, de a tetkó már lételem és jó bolt
jel(l)em és műfaj
ha bedob egy-két koktélt (Mojito,
leginkább Molotov) beviszik és vernek rája
megérzi a pénz demokráciája milyen bölcs
kőgáz papa ügyvédje kiszippantja mellőle narkóra cuppant kicsinyét
így üres a fogda
aki úgy néz ki, mint egy kurva, az az is, mondja hangyaszorgalmú nagyanyja
ha már nincsen apja anyja, mosolyogva megfeddi
míg kisül az év utolsó rántotthúsa
Hogy kerül az ember kezébe egy ilyen könyv? Sehogy, vagy nagyon sokat kell vájkálni a fülben ahhoz, hogy ideáig eljusson. Felszínes irodalmi ismereteim miatt Békés Pál neve számomra a gyerek irodalommal függött össze (ld. Kétbalkezes varázsló, Félőlény). Majdnem leírtam, hogy amolyan gyerekirodalommal, de időben elszégyelltem magam a jelző miatt. Bárcsak tudnék amolyan meséket írni, hiszen a hívó szóra kedves olvasás emlékek jönnek elő a gyerekkorból
Véletlenül (ha van ilyen) vettem részt a szerző egyik előadásán. Szimpatikus, szellemes, visszafogott embert beszélt, szépen, sejtelmesen utalt a könyvre, ügyes volt, mert elhatároztam, hogy ha tehetem, elolvasom.
Csikágóról a kilencszázhúszas évek Amerikája, az alkoholtilalom, a gengszter Al Capone, vagy a hetvenes évek egy különleges hangzású rockbandája (fúvósokkal?!) jut az eszembe. Ez a Csikágó más. Budapest egyik kis kerületének, a hetediknek a része. Az itteni városlakónak, ha azt mondják, hogy Garay tér, vagy Péterffy utcai kórház, akkor be tudja azonosítani a helyszínt. Az, aki vonattal érkezik és a Keleti-pályaudvartól gyalogosan indul a város felfedezésére, a Baross tértől jobb kézre, - ma egy amerikai gyorsétterem hivalkodó színei alatt -, szolidan várakozó trolibuszokat lát egy kis utca torkolatában. Ha ide benéz az utazó, már a Csikágót látja. Turista nem járnak ide, igaz nincs is nagyon miért, hacsak azt a néhány rendkívüli szecessziós emléket nem akarja felkutatni.
Egyedi hangulatot kapunk a könyvből. Nem regény, nem is novellák gyűjteménye. Két, vagy három nagyobb lélegzetű írás (kisregény?), és két-három novella alkotja a kötetet. A kezdő történet, bátran visszalép az időben a XX. század elejére. Egy testvérpár különös életét, életútját mutatja be. Nem sikertörténet, még akkor sem, ha a helyi körülményekhez képest feltűnik a gazdag amerikai nagybácsi. Ezzel kicsit össze is köti a szálakat az igazi Chicagóval, de tragikus események sodrában ügyesen el is ejti ezt a szálat. Továbbiakban az itt élő legendás – ha nem is hősies – figurák kerülnek előtérbe. A mindig földig érő bőrkabátot viselő újságárus, a lábnélküli cipőfűzővel üzletelő nyomorék, a kocsmáros, a jeges és annak a lova, a régi húszforintoson látható legszebb magyar férfitest, a mesterlövés orosz kiskatona (1956), vagy a piaci felügyelőből újgazdaggá avanzsált ember élettörténete húz ívet téren és időn. Több életút is összeakad anélkül, hogy a szereplők tudnák, hogy milyen valódi kapcsolatban állnak egymással. Az egyes írásoknak látszólag semmi közük nincs egymáshoz, de a jól elhelyezett utalások és a már ismerősként üdvözölt visszatérő szereplők egységessé teszik a könyvet. Olyan hangulatot varázsol, mint amikor gyerekkorunkban bemásztunk az asztal alá, a földig érő terítő alá, és onnan figyeltük a világot, vártuk a varázst, hogy történjen valami. Békés Pál nagyon finom takarót borít a Csikágóra. Ott van, látunk a szemével, sem tolakszik előtérbe, nem akar főhős lenni, és hőseiből sem akar héroszokat csinálni. Mesél, nagyon ügyesen mesél a felnőtteknek.
Ahhoz, hogy megérezzük a környék ízét-zamatát, vagy ideköltözünk néhány évre, vagy elolvassuk Békés Pál Csikágóját.
Észak-Magyarországból csákót, hajót, de leginkább repülőt lehet hajtogatni. Természetesen csak a régebbi példányokat viheted el, és a sportrovatra jobb, ha vigyázol, mondja anya. Azokra még szüksége lehetett apádnak. Fiorentina - Róma egyes, pedig totómeccsen az olaszok mindig ikszelnek, esetleg kettes. Bunda, fix, elment egy két-esély, varázsszavak, amit csak férfiak értenek.Amelyik újság végképp nem kell, az a lekvárkészítésnél végzi. A Nők Lapjából is lehet hajtogatni, de az puhább, és könnyebb. Maradok a napilapnál. Hajtogatod, eldobod, és rögtön, szinte az orrod ellőtt a földre esik. Újra próbálod, más formákat találsz ki, delta szárnyút, befűzött farkút, kemény orrút, hullámosat. Ellesed mások trükkjeit.
Érden lezuhant egy gép, egy katonai repülő. A hírekben nem mondták be, nem volt szabad, csak a környéken élők tudták. Eltűnt a ház, amire ráesett. Pillanatok alatt odaértek az egyenruhások meg a munkagépek. Lezárták a területet és másnapra nyoma sem volt semminek. Aki mesélte az jó ember, csak kicsit alkoholista.
A repülőm először száll öt méterre. Csak sima háromszögletű, de a farok résznél behajtottam, ezért megy ilyen jól. Ha úgy készíted el az orrészt, ahogy lányok a papírbékát hajtogatják, akkor spirálisan ereszkedik alá. Hajtogattam olyat, ami magától liftezik, csak még nem tudom miért. A jókat sokáig őrzöm a szekrény tetején.
Ejtőernyőzni jó. Nejlonzacskó, zsineg, és legalább egy tizenhármas csavar, az lesz az ember. Hárman-négyen dobjuk a magasba ezeket a házi készítésű ejtőernyősöket. Az győz, akié a legkésőbb esik le. A németek, még a levegőben lelőtték az oroszokat, úgy mondták abban a háborús filmben. Nagyapa szerint, akkor mindegyik lődözött ész nélkül.
Nincs hajtogató személyzet, az ejtőernyőt mindenki saját kezűleg csomagolja. Ha nem nyílik ki, akkor csak magadnak tehetsz szemrehányást, bár nem gondolom, hogy zuhanás közben az ember elkezdi szidni önmagát. Hallottam már ilyen esetről, szörnyű lehet úgy végezni. Láttam egy lányt, aki bánatában kiugrott a kilencedik emeletről, az éppen elég volt.
Nagyapa nem érti, hogy most miért a németekre kell haragudni, a nyugatiakra. A keletiekre nem, azok jó németek. Nem tudom mi a különbség, de ha azt mondják, Bonnban, azt jobban tetszik, mint az, hogy Berlinben. Az elsőnél csoki szagot érzek. Andris sváb, ő németül is tud, mégsem haragszom rá, barát.
Az én ejtőernyősöm a legjobb. Ha felhajítom, megy, mint a rakéta. Halk pukkanással nyílik ki, majd lassan pörögve lejön. Feldobtam és nem esett le. Hónapokig ott lifegett egy villanydróton a ház előtt. Ha kimegyek, mindig láttam, hogy ott lóg. Amikor egyedül vagyok, köszönök neki. Egyszer sötétedés után, mintha válaszolt volna.
János árva. A sekrestyés néninél lakik, ő vigyázz rá. Nem mindig, mert intézetes, de a szünidőben mindig ott van a templom körül. Akkor ő harangoz. Szereti csinálni és tudja is. Van, aki direkt kéri, hogy János húzza a kötelet, a halotti mise alatt. Pénzt kap érte. Negyvenet. Negyvenet kell kondítani.
Megengedte, hogy húzzam. Amikor a nagyharang belendült, a kötél engem is felrántott a magasba. Megijedtem, de csimpaszkodtam. János fogta a hasát a nevetéstől. Az emberek az utcán meg csak néztek, ráncolták a homlokukat, el nem tudták képzelni, hogy mi lehetett az oka ennek az össze-vissza kolompolásnak. Utána fölmentünk a toronyba.
Por, galambürülék és harangok. Unalmas, de ha jól kihajolsz az ablakon, úgy, hogy már nem látod a torony falát sem, csak az alattad lévő házak tetejét az izgalmas. A legmagasabb nyárfa is kisebb nálad. Az emberek murisak, el sem tudják képzelni, hogy nézed őket. Vajon Isten is így lát minket?
Lógok a szilvafán. Abban a korban vagyok, amikor mindenre fel kell mászni, amire csak lehet. Így kerültem a fára. Aztán elunom a kukorékolást, le akarok jönni, de nem sikerül. Borzasztóan magas ez az ág, amin gubbasztok. Lógatom magam, de nem merem elengedni a fát. Kiabálok a szüleimnek, hogy szedjenek le.
Odanéznek, nevetnek. Mondják, hogy engedjem el bátran. Nem merem! Várok, de nem segítenek. Csak lógok ott. Óráknak tűnt, pedig biztos csak pár percig bírta a kezem. Végül lecsúsztak az ujjaim az ágról. Azt hittem meghalok, persze semmi bajom nem lett. Mindig ez jut eszembe, ha valakin látom, hogy tériszonya van.
Repülni csodás lehet. Mondtam apámnak pilóta leszek. A cseresznye és a kőrisfa között a kertünkből is lehetett látni, ahogy egy kis motoros gép felhúzza az égre a vitorlázórepülőket. Azok annyira szépek és kecsesek, mint anya kedvencei a jégtáncosok. Megérdeklődtem, hogy lehet jelentkezni a vitorlázókhoz. Azt mondták várjak még három évet.Egyszer azt álmodtam, hogy röplabdaedzésen, sáncolás közben, olyan magasra ugrottam, hogy egy nyitott ablakon át kivitt a huzat. Repültem a város felett, csak úgy előre dőlve, csapkodni sem kellett. Fantasztikusan jó volt. Aztán egyre magasabbra emelkedtem és elkezdtem félni. Mi lesz, ha lezuhanok? A következő edzésen bezártam azt az ablakot.
Beadtam a jelentkezésit a Honvédelmi Szövetségbe. Tizedhárman várunk egy tanteremben. Tanulhatnék vezetni, akkor sofőr lennék a seregbe, de mi most a vitorlázás miatt vagyunk itt. Tisztek jönnek, mondják, hogy ezt a csoportot katonai repülésre szánják. De mi még iskolába járunk, és csak vitorlázni szeretnék. Nem érdekli őket, alkalmassági vizsgálatra kerülünk.
Nem gondoltam, hogy egy álom ilyen hamar teljesülhet. Mondtam, hogy pilóta leszek, de senki nem hitt nekem. Biztosan a szerencsém miatt van, amit anyámnak jósolt meg egy cigányasszony még csecsemőkoromban. Állóképesség rendben, idegvizsgálat, fogak, IQ teszt, centrifuga, hogy bírod-e a pörgést, végül látásvizsgálat. Az mondják a fél szemedre vak vagy.
Vitorlázni sem engednek, de már nem is kívánkozom az égre. Anyám örül neki, én meg utálom ezért. Akkor örülj, ha visszajövök, ha egyáltalán visszajövök! Nem mondom meg, hogy hova, csak elmegyek otthonról. Elmegyek sziklát mászni. A Bükkbe, Szentlélekre járok fel. Varázslatos hely, csodálatos fehér szirtek, izgalmas hasadékokkal. Elrejtenek a repedések.
Segédeszköz nem kell. Neki veted hátad a kőnek, a szárnyaddal kapaszkodsz, lábad a szemközti falnak feszíted és tolod magad fölfelé szépen, nyugodtan. A szomszédos bükkfák koronamagasságában jársz, amikor fentről, hivatásos barlangászok jönnek, kötéllel, kampóval, sisakban. Vidám beszélgetés, lógva a semmi fölött, ugratnak. Hívnak, csatlakozzam hozzájuk. Elhárítom, nem is tudom miért.
Békásmegyer, Duna felőli oldal. Egymásra torlódott beton házak. Jenő barátom hívott ide, még akkor, amikor épült a lakótelep. Nézzem meg, hogy készül egy megvalósulási térkép, meg hozzak már egy kutató műszert, a buszmegállónál fel kellene mérni egy közvilágítási kábelt. Most meg itt lakom, a tetőn. A tetőn állok és filozofálok.
A legfelső szinten lezárták a mosókonyha külső vasajtaját. Tilos kint mászkálni, megsérülhet a szigetelés. Friss bitumen és apró kavics került a tetőre. A parabolák mellett egyelőre ott maradnak a régi tv antennák, ezek az ősmadár alumínium csontvázak. Merednek az ég felé és titokban fogadják a már nem nekik szánt rádióhullámokat.
Panellakás, kilencedik emelet, szemétledobó, lift, ami nem jár, hívószavak, melyek az idő múlásával megkeserednek az ember szájában. Mond, mi változott meg? A szomszédban ott az álom, Csillaghegy, Rómaifürdő, vagy legalább a lakótelep „hegy” felőli oldala. Hol is laktam azelőtt? Poros, benzingőzös, kutyaszaros, körfolyosós, fürdőszoba nélküli pesti bérházban. Albérletben, vagy sehol.
Felippe Bolíviából költözött ide. Neki jóval nehezebb. Kőgazdag szülőktől származik, a testvérei menő ügyvédek, orvosok, üzletemberek szerte a világban, csak ő nem vitte semmire, szerintük. Szerintem jó fej és büszke, ha éhen halna, akkor sem kérné a családja segítségét. A szemközti házban lakik, belátunk egymás ablakán, időnként egymás életébe is.
Innen el kell menni, ha csak egy időre is, de legjobb lenne örökre, mondja Felippe. Hol talál magának az ember egy biztonságos, langyos pocsolyát? Gyerekek, feleség, latin akcentussal sziszegi a bensőséges szavakat. Otthagyta a Vöröskeresztet, spanyol-magyar üzleti kapcsolatok építésével bízta meg a Barcelonai Iparkamara. Magyar üzletkötőket kell kiutaztatnia egy kiállításra.
Nem ismer senkit, vagy akit igen az nem nagyon számít. Megkér, menjek már ki én is a létszám miatt. Nem az vagyok, akire szüksége van, de a kedvéért eljátszom, igyekszem majd eljátszani a szerepet. A holland légitársaság gépe nyugodtan halad az égen. Csoda, ahogy ezek a fémmadarak meglovagolják a levegőt.
Ablak mellett ülve nézem a Velencei-öböl kontúrját. Eszembe jut az első repülőút, amikor a gépem, utolértem az alkonyt. Ez is a fontos emlékek közé tartozik, mint az első szeretkezés, vagy a tengerrel való első találkozás. Most a repülő szárnyát figyelem, meg a hajtóművet, és hatóművön elhúzódó világosbarna arasznyi széles csíkot.
Fogalmam sincs, hogy mi lehet az, mint ahogy a repülők igazi működését sem ismerem. Az ember a tévéből magára szed némi felszínes tudást, de most leginkább a katasztrófa filmek jutnak az eszembe Azt a csíkot jobb híján hidraulika folyadéknak nevezem el. Szólnom kell valakinek, ezt a pilótafülkéből biztosan nem látják.
Mutatom a stewardessnek az olajnyomot. Kényszeredetten mosolyog, meg fogja mondani a kapitánynak. Párperc múlva visszajön, nem nyugodt, de jól adja. A parancsnok tud róla, jelezték a műszerek, nincs komoly veszély. Leszállni egyébként is már csak a célállomáson tudunk. Felippe közben nyugodtan alszik mellettem, sikerről álmodik spanyolul, ég és föld között.
Látod körülötted a falakat? Körbevesszük magunka, megépítjük saját korlátainakt. Kivonultunk a természetből. Érthető talán. A hideg, a forróság, a sötét és a félelem kint maradtak. Kint, abban a vadabb de élőbb világban. Az a fajta szorongás kiszorult az életünkből. Megérte? Az biztos, hogy fizettünk érte, alaposan megfizettük az árát, de ez egy másik történet.
Nézd, itt vannak ezek a különös szerkezetek. Átjárók a kül- és belvilág között. Az egyik a szél útját rekeszti, míg a fényt átereszti, a másik téged tesz kívülről belülre. Funkcionális és szakrális. Anyagszerű és rejtelmes. Véd, mint a pajzs, de szellemisége megfoghatatlan. Olyan, mint az átok, vagy a jószerencse. Lapozz bele az időbe. Nézz át a falakon. Valamennyi mögött ott volt, vagy még mai is ott sunnyog az élet.
„Stefan Zweig már világhírű író, novelláit, regényes életrajzait Budapesttől New Yorkig és Buenos Airesig olvassák, csak salzburgi házában, a Német Birodalom tőszomszédságában nem érzi többé biztonságban magát, s az emigráns írókhoz hasonlóan utazgat, hogy új otthont találjon. Régi vágya válik valóra, amikor 1937-ben Dél-Amerika felé viszi a luxushajó. A hosszú út unalmas óráiban felmerül előtte egy több mint négyszáz évvel korábbi, jóval kényelmetlenebb és veszélyesebb utazás, a Föld első körülhajózójáé: Magelláné.”Zweig jó érzékkel és kiváló modorban nyúl bele a történelem egy-egy részletébe. Ebben a könyvében szemléletes áttekintést ad egy izgalmakban bővelkedő, ha nem a humanizmusáról elhíresült időszakról, a felfedezések koráról.
A történet kezdetén már túl vagyunk Amerika felfedezésén (bár Kolumbusz élete végéig hitte, hogy Indiába jutott el). Áttekintést kaphatunk Dél-Európa politikai, gazdasági viszonyairól, főleg a fűszerkereskedelem okán kialakult feszültségekről. A portugál király, Tengerész Henrik kitartó előkészítése nyomán megindul a kis ország tengerentúli terjeszkedése. A pillanatok alatt kialakul a klasszikus gyarmatosítás módszertana, előbb barátságosan kereskedünk, majd az érdekek megvédése miatt katonaságot telepítünk az adott országba, végül megdöntjük az uralkodó hatalmát, leigázzuk a népét és a lehető leggyorsabban kizsákmányoljuk a helyi erőforrásokat.
Hősünk egy katonáskodó kisnemesi család sarjaként bekerül a képbe, pontosabban a portugál királyi udvarba. Ahogy egy Shakespeare darabokban mondanák, amolyan nyolcadik ajtónálló szerepkörben. Nem egy helyezkedő, törtető alkat, így semmi reménye nincs jobb pozícióba kerüléshez, vagy a meggazdagodáshoz. A terjeszkedési hullámot követve katonáskodni megy Indiában. Hihetetlenül nagy tengerészeti tapasztalatokra tesz szert, hőssé válik, barátot szerez, majd sebesülten visszakerül az anyaországba. Még egy-két kaland a szárazföldön, de nem találja meg a számításait, ezért legszívesebben újra tengerre szállna. Célja megtalálni a sokak által már keresett, de még fel nem fedezett átjárót az Atlanti- és a Csendes-óceán között. A portugál udvar elutasítja a tervét, ezért a spanyol uralkodóhoz fordul. Annyira magabiztos, olyan szuggesztív, hogy a nehézségek ellenére sikerül egy öt hajóból álló flottát megszervezni és elindítani. A könyv részletesen számol be az utazás nehézségeiről, a viharokról, a fagyról, éhségről és szomjúságról és a talán a legfontosabb motívumról az emberi tényezőről. A drámai fordulatokban bővelkedő események során hol a pokolban, hol a mennyországban érzik magukat az utazók. A szerencse azonban nem adja olcsón magát. Sokan komoly árat fizetnek az útért, többek között Magellán is életét veszti egy jelentéktelen csetepatéban. Hogy hányan és miként térnek vissza a földet megkerülve azt érdemes a könyvből megtudni.
Zweig sokat foglalkozik az emberi gyarlósággal, legyen szó a főhősről, barátairól, támogatóiról vagy éppen az ellenfelekről. Sommásan a lényeg az, hogy mindig az életben maradóknak van igazuk. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, az író, méltó emléket állít könyvében ennek a világutazó hérosznak. Aki ha nem is a legszimpatikusabb figura – mondjuk ki őszintén, egy durva pokróc -, de elszántságával, kitartásával nem csak akkori követőinek, hanem az utókornak is képes volt példát mutatni.
Voltam, s most éppen újra születek. Mondjuk legyek earl, egy őrült angol. Kikacsintok a Pendragon-legendából, vagy abszurd versek atyjaként, bolondos rőt szakállal festett vászonról nézek a világba. Egyenlőre nem látok semmit, még is, aki engem néz úgy érezi mindent látok, még a veséjében formálódó köveket is.Nézőpont kérdése. Pont azt látom, ahogy felnő a fiú. Mellettem is, nem is. Nemrég még fél méter volt, most majdnem kettő. Úgy teszek, mintha érteném. Pedig lényegét fel nem foghatom. Hazudom magamnak, hogy szeretem, pedig tényleg szeretem. A problémái gondot okoznak. Kísértet gondok. Valaha velem jöttek szembe, most oldalról látom őket. Öröklött sors, vagy eltanulható?
Kinyitom, becsukom Pandóra-szelencémet. Élvezem, ahogy az élet megtipor, most meg a sikereket utálom. Szép a rút és csúf a délceg. Mire valók az emlékek? Miért képesek megmaradni? Miért nem az álmok, a vágyak maradnak a dominánsak? Hibás lenne az evolúció?
A legszebb nő – vagy a legfontosabb -, pont akkor nyitja rám az ajtót, mikor rotyogva próbálok megszabadulni lelkem salakjától. Éljen a szégyen. „Írjuk ki mindent magunkból, de csak ha nagyon fáj” – rágja számba az igét a hosszúarcú arkangyal, míg a másik mester másként másolja magát. Lánylelkű lovagok húzzák maguk után fáradt gebéjüket. A Grál már nem buli, nem korszerű. Feminin mocsár amerre csak lépek. Véletlenül sem érezhetem jól magam. Nem trendi. Megértem. Túl sok szép-szomorú történet ment már át a lelkeken. Magasabban van az küszöb, az ingerület. És velem, az újszülöttel mi lesz? Rögtön a bunkó?
A hegyi fehér bölcstől megkérdik a völgylakó indiánok: Mond, milyen lesz a tél? – Tél, az lesz. A völgyben keményen gyűjtik a fát az indiánok. Gondolkodni nem sikk. Minek? Ha nem teszel semmit, abból baj nem lehet, és ha az út amint megyünk, az a sehova? Kit érdekel! Nem kell feltalálni már a tüzet, sem a kereket. Repülni is repültünk már eleget. Coki, égbe vágyó, kushadj le a földre. Ott van neked a legkorszerűbb találmány a terra-bájtokban kimért nihil. Már leírnod sem kell, elég, ha rátenyerelsz a „továbbküldöm, mintha én lennék” gombra.
Nincsenek már fölkentek, akik becsvágyból vállalják a tetteket. Hová lettek a királycsinálók? Lehet, hogy kihaltak a harminchatok, vagy csak süketek? S-Á-M-U-E-L!!!
Én, ki első és utolsó vagyok ebben a létezésben gyónom, hogy lusta vagyok felvenni a telefont, nem adom vissza az elveszett pénztárcákat, nem szeretek úgy, ahogy valóban szeretek, nem tanulom meg, amit tudnom kellene, minden arc tükrében Nagy Sándort keresem, és mert nem találom, kéjesen csodálom, ahogy Dali órái kifolynak a kezeim közül.
„Most hogy ezt elmondat, jobb? Változott valami?” A fű még zöld, az ablakban még éppen átlátszik az üveg, a levegő még éppen belélegezhető. A Föld meg csak forog, mint szórakozott dervis, közben vágtázik anyja a Nap körül, követve őt a semmibe kimért úton – a végesség bölcs tudásával.
Én vagyok te. Te pedig én. Eszem, vagy alszom. Szeretkezem, vagy dolgozom. Írok, vagy olvasok. Gumit rágok, vagy sétálok. Élek, vagy meghalok. Az „és” nem létezik. Lényünk ketté nem osztható. Ember vagy Ráció? Mit mondasz erre Horátió?
Kinyílt a kép. Formáit elvesztve, színeit eldobva lassan lefolyt a falon. A padlón kupacba gyűlt, mint tengeri moszat. Egy darabig csak lüktetett, mint élve boncolt béka szíve, majd nagy sóhajjal feltápászkodott. Kabátját, fázósan húzta össze maga előtt, mint kitaszított exhibicionista. Ferdén felnézett a párás reggeli napfénybe. Elcsodálkozott. Ez itt az élet?- Már nem az vagyok, aki voltam. – mordult meg benne valami.
A villamos sárgán csengetett, húzva maga után az elmúlt századot.
- Mire való ez? - kérdezte ingerülten a vízfejű.
Hitte, hogy fejformája a legszebb. Ennél vonzóbb, érdekesebb, már csak az aktuálpolitika lehet. Szokott modorában a kávé után nyúlt. Kis adag fehér por, „no sugar”. Megkeverte a dolgokat, majd mértéket vett a nyakáról. Nem, nem a kötél miatt, megint nőtt benne egy számot a daganat. Mire lesz még idő? Hátratekintett és felszisszent, mert üres kézzel loholt utána a múlt. Mindig, mindenre odafigyelt, így képes volt mértani pontossággal elcseszni az életét.
Pillangók szállnak a vízre, de a Lágymányosi-hídnál nem lehetnek tiszavirágok! A szabály az szabály! Az életet csak zéró toleranciával lakható.
- Mondd, mit keresel még itt? Te már rég kipusztultál! Mi az, ami még mindig mozog benned? A festék?
- Nem. Ez a perpetuum stabilé.
- Zárványok lesznek az agyadban. Ereszd ki a gőzt!
- Nem az vagyok aki, vagy még is kékítőt old az ég vizében?
- Ne beszélj mellé!
- Akkor mondd! Hogy lehet kirekeszteni környezetünkből a nemszeretem dolgokat?
- Ne láss, csak nézz!
- Tessék?
- Nézd!
- Mit?
- Ez itt a város.
- Ez? Itt? Nem, nem az. Ez csupán funkcionális épületek halmaza. Hogy lehetne ez a város? Tévedésben vagy, vagy vagyok?
(Az analitikus megjegyzése: Jól jönne ide az egyes szám másfeledik személy.)
- Nem a méret a lényeg. - súgod
- Ne hazudj! Tanulj meg inkább olvasni a jelekben. Az orr formájában, a láb méretében, az újak görbületében. Az ingerküszöbben, ami oly alacsony, mint hontalanban a befektetési ösztön.
- Hagyd már. Ne bolondozz! Estére vendégek jönnek.
- Aha.
A moszat tovább vonaglott a padlón. Átvetette magát egy repedésen. Sikamlós nyálka maradt a nyomában, de nem volt képes felmarni a lakkot, sem megtermékenyíteni a deszkákat. Aztán a küszöb, az a drága küszöb útját állta - egyelőre. Az ajtón túl sütött a nap, és az élet, mit sem sejtve hullámzott tovább.
Vízszintes zuhanás
Címkék: bbc london ferenc molnár san mátyás zuhanás vízszintes remo sárközi
2009.04.09. 17:51
Sárközi Mátyás: Vízszintes zuhanás. (napló regény)
Nyilván sokan tudják, hogy a szerző, a Londonban élő író, publicista, sokáig a BBC Magyar Rádiójának munkatársa, ma is küld készít "kis színes" tudósításokat honi músorokba is.
Sárközivel való első "találkozásom" a Király utcán végestelen-végig című nagyon élvezetes irodalmi bedekkere volt, bár a híre már megelőzte őt családunkban, a Levelek Zugligetből című írása elhíresült idézeteivel.
A Vízszintes zuhanást kicsit kétkedve vettem kézbe, mivel eredendő ellenállást tanúsítok a napló-regény műfajával szemben. Ez a könyvvel még is szerencsém volt. Hosszabb-rövidebb bejegyzések a szerző életének leginkább kulturális mozzanatairól. Kiállítások, koncertek, könyv bemutatók, és olvasmány élmények köszönnek vissza a lapokról úgy, hogy az embernek rögtön kedve támad ugyan azt művelni, mint amit épp elkövet a szerző (Magam is szívesen keresném Molnár Ferenc nyomait, egy San Remo-i nyaralással összekötve).
A kis formátumú könyvet elvileg rövid idő alatt meg lehet enni, de még is azt javaslom, hogy inkább cseppenként fogyasszuk, mint a nemes bort. Szívesen ajánlom bárkinek.
Elszánt örömmel bírkózom a magyar kortárs irodalommal, szerintem ez is van olyan jó mint a...
Gondoltam, hogy ha már harmadszor is kiadta a Kaligram, Kukorelly Endre: TündérVölgy című regényét(?) akkor ideje nekem is megpróbálkoznom vele. Korábban már olvastam belőle részleteket, és felkeltette az érdeklődésemet.
Különös hangulatú, inkább gondolkodó, mint sem mesélős könyv, a szerző ifjúságának egy-egy markáns mozaikjával.
Tetszett, mert saját emlékeim jöttek szembe. Jól eső érzés volt azokon az utcákon, foci pályákon, folyópartokon megfordulni, ahol "játszódnak" az események. Lehet, hogy alternatív, ahogy a szülői és párkapcsolatokat kezeli, szemléli, de ez nem von le annak az értékéből, hogy a kortárs irodalom egyik jeles darabját tarthatja kezében az olvasó.
Miért ősszel kél a tél
Miért tavasszal jő a szél
Mikor bátor botor barát
Nem engedi el a szavát
Szűkre szabott kötelékből
Szeretője kék öléből
Víg nótája harsogna
Hogyha vízen járhatna
Minden messze
Minden távol
Kék az erdő zöld a kámfor
Szem sarkában függöny lebben
Szép kezében kérgesebben
Múlik el a jó idő
Hamu lesz a ferf’erő
Pedig még csak most kezdődik
Vidám világ szomorú
Bírja bú a bő kabátot
Téli lelkű szürke átok
Fogja meg a bal bokádat
Elvehetsz és adhatsz is
Döntsd el te kis kopasz is
Miért tavasszal jő az erdő
Vigasztalni szép tekergő
Lelkedet
Vizek ideje
Címkék: komárom duna tisza szinva arany sajó tivadar bodrog tenkes vizitúra ónod
2009.04.01. 08:51
ötven szavas gondolatok magyarországi vizekről.
Az asszonyok szerették, hogy vidám ember a postásuk, csak anyám nem szerette, hogy apám a postás. Egy nyári délután, ahogy hazaért, leült a székre, kezem kezébe fogta, nézett egy darabig huncut mosollyal, majd megkérdezte. Na, gyerekem, akarsz-e úszni? Akarok, feleltem határozottan. Megtanít rá, édesapám? Vállon veregetett, és intett, hogy menjünk.
Lesétáltunk a Sajóhoz, ő kalapban, én gatyában. Megálltunk a magányos fűznél, szemközt az ónodi várral. Nagy volt a hőség, a túlparti legelő fölött rezgett a lég. Két kézzel a hónom alá nyúlt és elkezdett velem pörögni. Forgott a világ, szédültem is, de egyáltalán nem bántam. Néztünk egymás szemét és kacagtunk.
Elengedett, én meg repültem, bele a vízbe. Elsüllyedtem, de felrúgtam magam, és ösztönösen elkezdtem kapálózni, mint a kutyák. Újra elsüllyedtem. Nyeltem a vizet, csapkodtam, prüszköltem, végül mégis leért a lábam. Dühösen néztem rá. Nem nevetett ki, féltett a szeme, de büszke is volt. Így tanultam meg úszni, meséli az apám.
Sok embert elnyelt a Sajó, még egy barátomat is, meséli később. Kis folyó, de egyszer én is majdnem odalettem. Egy örvény elkapott, de szerencsére emlékeztem, hogy mit kell tenni ilyenkor. Összekuporodsz, hogy könnyebben lehúzzon, aztán a legalján erősen oldalra rúgod magad, akkor elenged. Ezt a nagyapámtól tanultam, te tőlem tudod.
Apró patak a Tenkes, ott folyik az acélmű végében, ahol hegy épült kohósalakból. Tetszett a név, mert akkor ment a tévében a Tenkes-kapitánya. Tiltották, hogy odajárjunk, mert az már gyárterület volt. Lila-parolis, géppisztolyos iparőrök járkáltak arra, időnként mégis beszöktünk, mert meleg volt a patak vize, talán a forró salak miatt.
Kicsit féltem, mert volt benne csibor, meg mindenféle más. Sanyi megmutatta, hogy lehet piócát fogni. Állt a térdig érő vízben, feltűrt nadrágban, várt egy darabig, aztán megmutatta a lábát. Öt perc alatt nyolc állat akaszkodott a vádlijába. Rá kellett pisilni, csak úgy jöttek le. Nagyanyámnál befőttesüvegben láttam ilyen rusnya jószágot.
Megint esik. Annyi áldás hullt az égből, hogy majdnem kiöntött a Szinva. Normális körülmények között ez egy jelentéktelen patak, ami átszeli Miskolc völgyét, de most annyi eső esett a Bükkben, hogy színültig megtelt a három méter mély meder. A hidak aljára szerelt gázcsövek védőburkolatát már több helyen letépte a víz.
1878. augusztus 31-én hajnalban a Szinva árvize, néhány óra alatt csaknem teljesen elpusztította a belvárost. Kettőszázhetvenhét életet követelt és emberek ezreit tette földönfutóvá. Kegyeletből egy emlékművet állított a város, a Szent Anna templomnál. Sokat nézegettem a fuldokló embereket a domborművön. Remélem most nem önt ki, száz méterre lakunk a pataktól.
Már nem zuhog, csak bosszantóan szemetel. A pincénkben feltört a víz. Használt cipők, üres üvegek, fahasábok úszkálnak a felszínen, mint egy hajótörés után. Anyámmal vödrökben hordjuk ki a vizet. Órák telnek így el, már lépni is alig bírunk, még sem csökken a vízszint, csak két nap múlva, amikor levonult az ár.
Lillafüreden, a Szinva felső folyásánál volt egy meseudvar, nem messze a karsztbarlangoktól. Egy férfi készítette, aki ott lakott a nagy erdészházban. Víz mozgatta a fűrészelő törpéket, a bólogató mókusokat. A nagy esőkor ez az ember mentette a játékokat, de a sötétben beleesett egy vízmosta üregbe. Senki nem látta többé.
A Rakacai víztározónál, egy észak-borsodi tó partján táborozunk. Nincs itt semmi, csak a természet, mégis jól érezzük magunkat, csupa középiskolás fiú. Tűz ég a sátor előtt, fénye rávetül a vízre. A sátrak mögött, úgy háromszáz méterre az út túloldalán egy kocsma. Jó hogy ott van. Martonyi majd két kilométerre, légvonalban.Ellenőr járja a partot. Horgászjegyet kér, tőlünk is. Az nincs, mondjuk. Ideges lesz, felfújja magát, mint a béka, ha cigit nyomnak a szájába. Akkor adjunk személyi igazolványokat, feljelent, majd a rendőrök ellátják a bajunkat. Bevalljuk, hogy mi nem is horgászunk. Bámul ránk meredten. Benézhet a sátorba? Csak tessék. Morogva elkullog.
Pattog a tűz, egy idevalósi srác rémtörténeteket mesél, levágott fejekről, kezekről. Azt részletezi kit, hogy tettek el láb alól errefelé. Hazudik, csak az ingyen sörért produkálja magát. A szendrőládi remete története jobb. A fickó közveszélyes munkakerülő, még sem buzerálja a rendőrség. Vajon miért csak asszonyok járnak fel hozzá a hegyre?
A pia elfogy, de a beszélgetés és a tűz sokáig ébren tart. Az égen megfordul a Göncölszekér, mire hálózsákba kerülünk. Tökéletes a csend, csak néhány apró csobbanás hallatszik a víz felöl. Hajnalban vaddisznó-horkanásra riadunk. Egy horgász hortyog a szomszéd sátorban. Balogh szerint cöccögni kell, akkor abbahagyja. Kórusban próbáltuk, mindhiába.
A Bíbic egy csónakház a Római parton. Itt béreltünk „hajót”. A barátaimmal rákapunk, hogy lejárjunk a vízre. Kicsit messianisztikus hangzású ez a vízen járás, de így mondják. Vizsgázol, aztán kapsz egy igazolványt, vízi-jártasságit. Tényleg nem árt, ha tudod, hogy mit jelent a hajó kürtjele. Egy rövid, jobbra tartok, és hasonlók.
Csütörtökön, ahogy vége a munkaidőnek, rohanunk le a Dunára. Sokszor más napokon is, de a csütörtök az szent. Eleinte rengeteget szerencsétlenkedtünk. Figyeltük ugyan a nagyokat, még is sikerült a keelboatot fordítva rátenni a vízre. Végül egy csónakmester, P. Howardi jelenség, kezelésbe vesz minket. Sodrással szemben indulsz, úgy is kötsz ki.
A lapátokat középen összefogod, úgy hogy az evező lapjával simul a vízre, akkor szinte felboríthatatlan. Szinte. A keelboatban az a rossz, hogy háttal ülsz a menetiránynak, mintha fordítva sétálnál az utcán. Igaz a kormányos előrenéz, de abból csak egy kell. Viszont az evezésnél lábbal is segítesz, meghúzod és gyönyörűen siklasz.
Csurogsz le a Dunán, a főágában. Az újpesti oldalról előbb-utóbb át kell evickélned a Rómaira. A folyó közepén tartasz, amikor jelez a bécsi „szárnyas”, ekkor törik el az egyik rögzítő villa. Csapkodsz a másik evezővel, mint egy rajzfilmfigura, mégsem haladsz. A hajó csak jön. Készülsz a vízbeborulásra, de elmarad.
A „szárnyas” nem vet nagy hullámokat, bezzeg az uszályok. Egy tisztességes tolóhajó olyan habot kever, hogy ha keresztbe kapod a hullámokat, a keelboat két vége felül a tetejükre, kimegy alólad a víz, és ha nagy a terhelés, kettétörik a csónak. Aki látott már ilyet azt mondja, jobb a parton sörözni.
Tivadar, kedves üdülőfalu a Tisza magyarországi felső szakaszán. Húszfős társaságunk innen indul vízitúrára. Tokajból kaptuk a hajókat, oda is fogunk megérkezni. Terv szerint huszonöt-harminc kilométert evezünk egy nap. A fiammal ülök egy négyszemélyes kenuban, tizenegy éves. Komolyan evez a csónak orrában, a tikkasztó hőség ellenére kitartóan lapátol. Büszke vagyok rá.Itt a felső szakaszon csodálatos a víz. Nem is gondolná az ember, hogy ilyen a Tisza, hogy ez is a Tisza. Hegyi patakra emlékeztet a kristálytisztasága. Egészen apró halak cikáznak a kavicsok között. Itt is, ott is emberek áztatják a pecabotot. Vajon mit lehet fogni ilyen kis vízben? Szerintem nyugalmat.
Néhány kilométer és a víz igazi folyóvá válik. Az ember örömmel ugrik fejest a csónakból. A part menti fákra több helyen hintát szereltek, akár egy trapéz a cirkuszban. A helyi gyerekekkel versenyt ugrálunk a vízbe. A hűha és a füttyögés jelzi az ugrás sportértékét. Alig tudjuk otthagyni az ilyen helyeket.
A Szamos becsatlakozásával sajnos megérkezik a romániai szennyvíz, hogy mi minden lehet benne az a szagán is érzik. Egy napig csak evezünk, ki se tesszük a lábunkat a partra. Harmincöt kilométer után lassan tisztulni kezd a víz, de már nem az igazi. A nap végén sátorverés, a vacsoránk bográcsban készül.
A vidám este után kegyetlen a reggel, valahogy senkinek sincs kedve indulni. Mindenki szöszöl, vacakol, igyunk még egy kávét. A naptej ellenére Csaba karja leégett. Hosszú, fehér, sport zokniból karvédőt készítek neki. Úgy néz ki, mint egy nagyestélyihez tartozó női kesztyű. Nem nyafog, pedig tudom, hogy fáj, csak evez rendületlenül.
Délben akkora a hőség, hogy egy fiatal kollégám elájul. Beöltözött tetőtől talpig, mint egy beduin, aki viharra készül. Fogyni akar, azt mondja. Profi kajakos, úgy meg tudja hajtani a hajóját, hogy egy perc múlva, már száz méterre van a csoporttól. Egyszer aztán összecsuklik. Olyan napszúrást kapott, hogy haza kellett küldeni.
Ahol marhákat itatnak a parton, ott akkor is megmaradnak a böglyök, ha nincsenek ott az állatok. Undok egy rovar, véredet szívja, ha nem veszed észre, akkorát csíp, mintha kiharapna belőled egy pici darabot. Alkalmi toalett az erdőben, onnan meg a szúnyogok miatt iszkolsz be a víz alá, másként nem menekülsz.
Záhony fölött háborítatlan a vadon, mindkét oldalon. A jobb part Ukrajnához tartozik. Régen szigorúan őrizték a határt. Szerintem most is figyelik, túl nagy a csend. Följebb komoly madárélet volt, itt egy hang sem hallatszik. A hídról egy katona ránk üvölt. Húzzunk át gyorsan a sodorvonal magyar oldalára, mert határt sértettünk.
Egyik reggel, még indulás előtt arra leszünk figyelmesek, hogy egy ember kuttyogat a vízen. Elég furán néz ki, ahogy a csónakból kihajolva egy szájával lefelé fordított bádogbögrével cuppogó hangot kelt. Aztán kiderül, hogy ez egy ősi halász módszer. Így csalogatják a csalihoz a nagytestű harcsákat. Türelmes ember ez a halász.
Azt gondoltam, hogy ha árral csorgunk, akkor csak kedvtelésből kell evezni, tévedtem. Hogy időbe odaérjünk, nincs mese, evezni kell. Ügyeskednünk kell, hogy beleférjen a pancsolás, a főzés, hogy megnézzük a szabolcsi földvárat, és a tiszaberceli szivattyútelepet. Mesés ipari műemlék a XIX. századból. Az alkotó akarat üzenete egy egészen más világból.
Utolsó nap, mindenki fáradt. Százötven kilométer van a kezünkben. Nem sok egy hétre, mondják a profik, de mi nagyon amatőrök vagyunk. Van egy mondás a cigányról, aki nem szokta a szántást, pont rám illik. Ráadásul szembe kapjuk a szelet. Olyan erővel fúj, hogy ha nem evezünk, ár ellenében is feltol.
Végre látszik a tokaji híd, ahol a két folyó találkozik, bár vár még ránk egy kis megpróbáltatás. Petyhüdt izmokkal fel kell evezni a Bodrogon, szerencsére csak fél kilométerre van a csónakház. Végre megérkezünk. Sajnáljuk, hogy napszúrásos barátunk kiesett, de örülünk, hogy más baj nem történt. Hideg sör a büfében. Istenem!
Mindenki büdösnek érzi magát, pedig minden nap fürödtünk a Tiszában. Egy hét fürdőszoba nélkül, komoly kihívás az elpuhult városlakónak. Mégis beleszerettünk ebbe a csodálatos vízbe. Ülünk a stégen, nézzük egymást, nagyon összejöttünk az út alatt. Mindenki vágyik haza, még sem tudunk elindulni. Gondolatban még sokáig tart ez a csodálatos utazás.
A barátom aranyat mos Komáromnál. Találkozott egy öregemberrel, aki évtizedek óta keresi a fémet a Dunában. Nem lett gazdag az öreg, de annyira szereti a vizet, hogy túl a hetven is, még mindennap lemegy a partra. Gyakran hetekig egy grammnyi sem gyűlik össze, még sem hagyja abba, csak mos kitartóan.
Mondta a barátomnak, hogy milyen eszközöket vigyen magával. A higany mellett a mikádó beszerzése jelentette a legnagyobb kihívást. Az öreg szerint az orosz katonai gyakorlókabát a legjobb szűrő, ha az nincs, akkor ne is menjen. Jártam náluk lent a parton, a barátom se lesz milliomos, aranymosásból biztosan nem. Mégis irigylem.
- Álljon meg ember! Mit csinál?
- Megváltalak.
- Engem ugyan nem!
- Miért nem?
- Mert elegem van a prófétákból!
- Nem akarsz tiszta lenni?
- Nem. Ha megtisztulok, megdöglök.
- Nem akarsz megszabadulni a gyötrelmektől?
- Nem. Szenvedni akarok.
- Miért, mit tettél?
- Semmit, ép ez a bűnöm!
- A lelked beteg.
- Tévedsz. Mindenem el van korhadva.
- Akkor mi beszél belőled?
- A gyűlölet.
- Te segítséget kérsz, csak nem tudod.
- Állj, ne érj hozzám!
- Legalább a szemed világát engedd visszaadnom.
- Nem. Vak akarok maradni
- Nem vágyod látni az eget?
- Nem. A lábam a földhöz van bilincselve. Milyen próféta vagy, ha még ezt sem tudod?
- Ha hiszel, mindent elérhetsz.
- Hittem és mindent elvesztettem.
- Jól választottál?
- Mi van? Nem értelek.
- Miben hittél?
- Istenben, hazában, anyámban, apámban, szerelmemben, gyermekemben, felebarátomban.
- Minden megcsalt?
- Mindent elvesztettem!
- Mindent?
- Mindent.
- Mutasd a kezed.
- Mit akarsz? Itt van. Ezt is elveszed?
- Ez a kéz sokat fáradt, de sosem adott.
- Őrült vagy? Semmim sincs!
- A rongyos ruhád, a tested, a hangod, a gondolataid, az életed. Erre mind neked kell még gondot viselned.
- Fázom, és éhes vagyok. Hőség kínoz és szomjazom.
- Milyen szépen mondod a gondod. De még sem adsz?
- Mit? Tetveket?
- Szeretetet.
- Kinek, minek? Miből? Nem látod, hogy undorral elkerülnek?
- Én nem kerüllek el.
- Te vagy a kivétel, meg az a pár defektes, aki lelkiismeret nyugtatóként néha napján kezembe ejti az alamizsnát.
- A szeretet parancsát követik.
- Röhögnöm kell. Ha a kezünk véletlenül összeér, érzem rajtuk a félelmet. Rettegnek, hogy elkaphatja a nyomort.
- Te sajnálod őket.
- Sajnálja a görcs! Hagyj engem békén. Eredj az utadra!
- És ha még is meggyógyítalak?
- Velem te ne jótékonykodj. Inkább ülj le oda szemközt, és kéregess. Látni is fogod, tudni is fogod, milyen megalázottnak lenni. Végy el a megaláztatásomból, ha tudsz!
- A világban sok a jóember. Te nem vagy az.
- Az igazamért ítélsz el? Te sem tudsz magadtól megalázkodni, csak a szád jár! Téged is megaláznak majd, pedig nem fogod kívánni. De el fogod tűrni, mert nem tehetsz mást. Ülj csak le, és kunyerálj! Próbáld meg elkapni a tekintetüket. Még az általad jónak nevezett emberek sem fognak a szemedbe nézni. A többi pedig meg sem lát. Aki ad, valójában magának ad. Sors mágia. Elképzeli, hogy ő is lehet koldus. Kell a remény. Kell, hogy neki is adjon majd valaki. Így varázsol nyugalmat magának. Közben retteg a megfagyástól. Retteg az éhhaláltól. Retteg, hogy álmában rágyújtják a ruhát…
- Mikor simított utoljára a kezed?
- Tegnap, a Zsemle kutyát.
- Nem állatot, embert?
- Nem tudom. Nem emlékszem. Mondtam már, hagyj békén! Takarodj!
- Simítsd meg az arcom.
- Hülye vagy? Másfél hónapja nem mostam kezet. A kaját is papírral fogom meg, ha eszek.
- Nem baj. Érints meg!
- Én?
- Te
- Neeeeeeeem!
- Tedd meg! Kérlek!
A koldus szemében szánalommá szelídült a harag. Mintha legyintett volna, de már az is csak egy fél mozdulat volt. Piszkos szemhéja lecsukódott, az arca is bezárult. Feje mellkasára bukott, és már nem volt ott.
A másik felállt, lábaiból kirázta a merevséget. Lenézett a földön fekvőre és elgondolkozott. Megtegye újra azt, amit Lázárral?
Pihenj inkább – mondta halkan, és elindult az úton, hogy újra beteljesedjék.
! ...
Túl a csúcson a bőr még perzsel, a lélegzet párás. A pihéket ernyedt kéz cirógatja. Sóhaj száll a fülcimpa tövére. Édes mosoly, álmos ernyedés. A levegő hangtalanul szusszan a tüdők lilás-vörös virágaira. A vér még tombol a dobhártya ereiben, de a szív lassan megnyugszik, mint rodeóból szabadult bika. A sejtelem határán kívül marad a zaj. A templom harangja süketen kong, pedig már idő van. A szemek szürke szivárvány hártyáján néma foltok vesznek el a távolba révedő semmin.
arcok holdja vakított
a sötétben lecsöppent egy néma kacaj
a bohóc vigyora kétségbeesett sikoly
mozdulatok keresték egymást
és kiutat improvizáltak
gyönyörködve követte a ruganyos mozdulat
semmi nem szólt ellene, semmi
most már emlékszem arra
az elkullogó csendre
a legszebb fináléra
Nem gondoltam, hogy elengednek. Azt hittem vége. Emlékszem autót vezettem. Kettőtíznél még harapott a motor, ahogy odaléptem. Szépen duruzsolt. Egyszer csak, bumm. A filmszakadás után egy sorban álltam. Mindenki egy Péter nevű fickóra várt. Aztán egy angyal odakacsintott. Kezembe nyomott egy cédulát és visszatessékelt. Lássuk, mi van ide írva. „Hozz egy vodkát is, léci”.
Csiklandós boríték. Megint több pénzt viszek haza, mint a múlt hónapban. Jó. Érzés. Nő. Megbecsülés. Ennyire jó lennék, vagy csak a főnök kedvelt meg? Nem is úgy néz rám. Legalább is azt hiszem. Bár gyülekeznek a felhők. Egy hete, hogy megjött az új recepciós, nem kellett ráhajolnom a fénymásolóra.
„még ugyanaznap délután, amikor megtalálta a borítékot, melyben egy füzet széléről letépett fecni volt, és rajta ceruzával írt egysoros válasz: Jó, férjhez megyek magához, ha megígéri, hogy soha nem etet velem padlizsánt.”
Márquez jóval ismertebb regényéhez, a Száz év magányhoz hasonlóan ez is emberöltőnyi időt karol át. Hosszú, párhuzamos életutak színes szalagjait bontja szét, majd fonja össze újra és újra. A könnyed, borongós hangulatú, tipikusan dél-amerikai, még is speciálisan márquezi világ, nagyszerű tablóját festi az író. Egy letűnt világ nosztalgikus közegébe helyezve egy életen át tartó szerelemet. Egy érzést, melyről a regény hősei közül jórészt csak az egyik fél tud. Amiről időnként ő mag is meg-megfeledkezik. A sors szeszéje, illetve, itt végzet szerepét magára vállaló író, azonban ragaszkodik áldozataihoz. A regény elején fogalmunk sincs, hogy honnan merre tart a történet. Márquez ügyesen használja huszonöt éves újságírói tapasztalatát. Mintegy figyelem elterelésként halmozza az ízes történeteket, már-már bulvár storykat. Még is mindíg előkerül a fő kérdés, hogy beteljesülhet-e egy reménytelennek látszó szerelem. Meghozhatja-e gyümölcsét egy életen át tartó várakozás? A választ Márquez csodálatos eleganciával rejti el a vájt fülű, éles szemű olvasó elől az utolsó oldalakig.
Gabriel García Márquez 1927.március 6.-án született Kolumbiában. Teljes nevén Gabriel José de la Concordia García Márquez író, újságíró, kiadó és politikai aktivista.
Gyakran a mágikus realizmus leghíresebb írójának nevezik és írásainak nagy része erősen kötődik is ehhez a stílushoz, de túl változatosak ahhoz, hogy művei összességükben könnyen beskatulyázhatóak legyenek.
Kezdetben a kolumbiai napilap, az El Espectador riportereként dolgozott, később külföldi tudósítóként Rómában, Párizsban, Barcelónában, Caracasba és New Yorkban élt.
Az ötvenes években kezdett el publikálni, korai írásaiban Faulkner hatásai mutathatóak ki. Első figyelmet érdemlő munkája az Egy hajótörött története volt, amelyet 1955-ben cikksorozatként jelentetett meg. Ebben egy, a kormányzat által dicsőségesnek beállított hajótörés valódi, dicstelen történetét mutatta be. Ezzel kezdődött külföldi tudósítói karrierje is, mivel Kolumbiában nem volt többé biztonságban. A történetet 1970-ben könyv formájában is kiadta és sokan regénynek tekintik.
Több munkáját egyaránt nevezték fikciósnak és nemfikciósnak is, különösen az 1981-ben megjelent Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját, amely egy vérbosszú újságokban is megjelent történetét meséli el, és ilyen a Szerelem a kolera idején, ami szülei szerelméről szól. Ezeken kívül több műve is a „García Márquez világegyetemben” játszódik, több könyvben is felbukkanó szereplőkkel, eseményekkel és településekkel.
Meghatározóak gyermekkori élményei; ez több regényében visszatérő motívum. Humora Dickenséhez hasonlítható. Fantasztikuma, képzelőereje és iróniája beleillik a sajátos latin-amerikai légkörbe, a maga teremtette Macondo „mikrotársadalmába”, ahol több regénye is játszódik. A fantázia szárnyalása a hódító lovagok El Dorádója óta nem ismeretlen ezen a kontinensen. Érdekes García Márquez humanizmusa: még a kevésbé pozitív, sőt kifejezetten negatív alakoktól sem tudja megtagadni a rokonszenvet és az együttérzést.
García Márquez 1982-ben regényeiért és novelláiért megkapta az Irodalmi Nobel-díjat.
(forrás: wikipedia)