! ...

Túl a csúcson a bőr még perzsel, a lélegzet párás. A pihéket ernyedt kéz cirógatja. Sóhaj száll a fülcimpa tövére. Édes mosoly, álmos ernyedés. A levegő hangtalanul szusszan a tüdők lilás-vörös virágaira. A vér még tombol a dobhártya ereiben, de a szív lassan megnyugszik, mint rodeóból szabadult bika. A sejtelem határán kívül marad a zaj. A templom harangja süketen kong, pedig már idő van. A szemek szürke szivárvány hártyáján néma foltok vesznek el a távolba révedő semmin.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.