Voltam, s most éppen újra születek. Mondjuk legyek earl, egy őrült angol. Kikacsintok a Pendragon-legendából, vagy abszurd versek atyjaként, bolondos rőt szakállal festett vászonról nézek a világba. Egyenlőre nem látok semmit, még is, aki engem néz úgy érezi mindent látok, még a veséjében formálódó köveket is.

 

Nézőpont kérdése. Pont azt látom, ahogy felnő a fiú. Mellettem is, nem is. Nemrég még fél méter volt, most majdnem kettő. Úgy teszek, mintha érteném. Pedig lényegét fel nem foghatom. Hazudom magamnak, hogy szeretem, pedig tényleg szeretem. A problémái gondot okoznak. Kísértet gondok. Valaha velem jöttek szembe, most oldalról látom őket. Öröklött sors, vagy eltanulható?

 

Kinyitom, becsukom Pandóra-szelencémet. Élvezem, ahogy az élet megtipor, most meg a sikereket utálom. Szép a rút és csúf a délceg. Mire valók az emlékek? Miért képesek megmaradni? Miért nem az álmok, a vágyak maradnak a dominánsak? Hibás lenne az evolúció?

 

A legszebb nő – vagy a legfontosabb -, pont akkor nyitja rám az ajtót, mikor rotyogva próbálok megszabadulni lelkem salakjától. Éljen a szégyen. „Írjuk ki mindent magunkból, de csak ha nagyon fáj” – rágja számba az igét a hosszúarcú arkangyal, míg a másik mester másként másolja magát. Lánylelkű lovagok húzzák maguk után fáradt gebéjüket. A Grál már nem buli, nem korszerű. Feminin mocsár amerre csak lépek. Véletlenül sem érezhetem jól magam. Nem trendi. Megértem. Túl sok szép-szomorú történet ment már át a lelkeken. Magasabban van az küszöb, az ingerület. És velem, az újszülöttel mi lesz? Rögtön a bunkó?

 

A hegyi fehér bölcstől megkérdik a völgylakó indiánok: Mond, milyen lesz a tél? – Tél, az lesz. A völgyben keményen gyűjtik a fát az indiánok. Gondolkodni nem sikk. Minek? Ha nem teszel semmit, abból baj nem lehet, és ha az út amint megyünk, az a sehova? Kit érdekel! Nem kell feltalálni már a tüzet, sem a kereket. Repülni is repültünk már eleget. Coki, égbe vágyó, kushadj le a földre. Ott van neked a legkorszerűbb találmány a terra-bájtokban kimért nihil. Már leírnod sem kell, elég, ha rátenyerelsz a „továbbküldöm, mintha én lennék” gombra.

 

Nincsenek már fölkentek, akik becsvágyból vállalják a tetteket. Hová lettek a királycsinálók? Lehet, hogy kihaltak a harminchatok, vagy csak süketek? S-Á-M-U-E-L!!!

 

Én, ki első és utolsó vagyok ebben a létezésben gyónom, hogy lusta vagyok felvenni a telefont, nem adom vissza az elveszett pénztárcákat, nem szeretek úgy, ahogy valóban szeretek, nem tanulom meg, amit tudnom kellene, minden arc tükrében Nagy Sándort keresem, és mert nem találom, kéjesen csodálom, ahogy Dali órái kifolynak a kezeim közül.

 

„Most hogy ezt elmondat, jobb? Változott valami?” A fű még zöld, az ablakban még éppen átlátszik az üveg, a levegő még éppen belélegezhető. A Föld meg csak forog, mint szórakozott dervis, közben vágtázik anyja a Nap körül, követve őt a semmibe kimért úton – a végesség bölcs tudásával.

 

Én vagyok te. Te pedig én. Eszem, vagy alszom. Szeretkezem, vagy dolgozom. Írok, vagy olvasok. Gumit rágok, vagy sétálok. Élek, vagy meghalok. Az „és” nem létezik. Lényünk ketté nem osztható. Ember vagy Ráció? Mit mondasz erre Horátió?