Kinyílt a kép. Formáit elvesztve, színeit eldobva lassan lefolyt a falon. A padlón kupacba gyűlt, mint tengeri moszat. Egy darabig csak lüktetett, mint élve boncolt béka szíve, majd nagy sóhajjal feltápászkodott. Kabátját, fázósan húzta össze maga előtt, mint kitaszított exhibicionista. Ferdén felnézett a párás reggeli napfénybe. Elcsodálkozott. Ez itt az élet?- Már nem az vagyok, aki voltam. – mordult meg benne valami.
A villamos sárgán csengetett, húzva maga után az elmúlt századot.
- Mire való ez? - kérdezte ingerülten a vízfejű.
Hitte, hogy fejformája a legszebb. Ennél vonzóbb, érdekesebb, már csak az aktuálpolitika lehet. Szokott modorában a kávé után nyúlt. Kis adag fehér por, „no sugar”. Megkeverte a dolgokat, majd mértéket vett a nyakáról. Nem, nem a kötél miatt, megint nőtt benne egy számot a daganat. Mire lesz még idő? Hátratekintett és felszisszent, mert üres kézzel loholt utána a múlt. Mindig, mindenre odafigyelt, így képes volt mértani pontossággal elcseszni az életét.
Pillangók szállnak a vízre, de a Lágymányosi-hídnál nem lehetnek tiszavirágok! A szabály az szabály! Az életet csak zéró toleranciával lakható.
- Mondd, mit keresel még itt? Te már rég kipusztultál! Mi az, ami még mindig mozog benned? A festék?
- Nem. Ez a perpetuum stabilé.
- Zárványok lesznek az agyadban. Ereszd ki a gőzt!
- Nem az vagyok aki, vagy még is kékítőt old az ég vizében?
- Ne beszélj mellé!
- Akkor mondd! Hogy lehet kirekeszteni környezetünkből a nemszeretem dolgokat?
- Ne láss, csak nézz!
- Tessék?
- Nézd!
- Mit?
- Ez itt a város.
- Ez? Itt? Nem, nem az. Ez csupán funkcionális épületek halmaza. Hogy lehetne ez a város? Tévedésben vagy, vagy vagyok?
(Az analitikus megjegyzése: Jól jönne ide az egyes szám másfeledik személy.)
- Nem a méret a lényeg. - súgod
- Ne hazudj! Tanulj meg inkább olvasni a jelekben. Az orr formájában, a láb méretében, az újak görbületében. Az ingerküszöbben, ami oly alacsony, mint hontalanban a befektetési ösztön.
- Hagyd már. Ne bolondozz! Estére vendégek jönnek.
- Aha.
A moszat tovább vonaglott a padlón. Átvetette magát egy repedésen. Sikamlós nyálka maradt a nyomában, de nem volt képes felmarni a lakkot, sem megtermékenyíteni a deszkákat. Aztán a küszöb, az a drága küszöb útját állta - egyelőre. Az ajtón túl sütött a nap, és az élet, mit sem sejtve hullámzott tovább.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://birodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr301068685
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.