A balek emberből készül. Legjobb a kész balek – instant semmi esetre sem jó –, de nem baj, ha még nem egészen puha. Önérzetünk megkívánja, hogy legalább egy kicsit dolgozzunk vele. A korosztály nem számít, a szexus sem – azért sem gender –, átverni lehetet időset és gyermeket, férfit és nőt.
A kezdő sucker-maker számára legfontosabb az, hogy megtanulja felismerni a balek jellegzetességeit. Hibás beazonosítás miatt nem csak az időnket vesztegetjük, de büszkeségünk is alaposan sérülhet. Persze, mint minden ösvénye a tudománynak ez is keskeny és göröngyös, de bízvást számíthatunk kezdeti sikerekre (mint a nyelvtanulásban), és kudarcokra (mint a nyelvtanulásban).
A felismerésnek két útja van. Egyik a megfigyelés, másik az azonosulás. Megfigyeléskor egy tapasztalt kolléga munkáját tanulmányozzuk. Válasszunk olyan mestert, akinek fejlett az egója, és egyénisége közel áll a miénkhez. Figyeljük meg, hogy milyen a megjelenése, mozgása, hanghordozása és meséjének drámaisága, de lássuk be, legfontosabb az, ahogy az emberét kiválasztja.
Azonosulás során magunk válunk balekká. Vigyázzunk, mert az események könnyen magukkal ragadhatnak, észre sem vesszük, és már meg is vezettek bennünket. Tanulópénz.[1] Előfordulhat, hogy egy adott szituációban nem tudjuk megfigyelni a RÉSZLETEKET, sajnos a rekonstrukció sosem lehet eléggé pontos, de ne adjuk fel, kezdjük újra, járjuk végig e királyi utat.
1. lecke
Telefonfülke, tantusz, nem mai történet. Két fiú, amolyan nem gyerek, nem is felnőtt, határozott léptekkel közelít a fent nevezett zöld-sárga objektumhoz. Ha két srác együtt telefonál, annak két oka lehet; lány van a dologban, vagy a szülőktől kell engedményt kicsikarni. Vélhetőleg most a „hagy maradjak még” kezdetű mondat fog felhangzani.
Történetünk szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a fiúk ugyanolyan, csak eltérő színű pulóvert viseltek. Aki élt benne, vagy ismeri a kort, mondhatná, hogy ez akkor nem volt nagy kunszt, hiszen divat volt a mindenből egyforma. Tervgazdálkodás. Nem véletlen tehát, hogy a srácoknak nem csak a pulóvere, az iskolatáskája, a kerékpárja,
a szőnyeg a nappaliban, de még a szüleik is egyformák voltak. Nem, ez utóbbi nem teljesen igaz, az egyiknek nem volt apja, illetve volt, csak nem abban a légtérben élt ahol a fia. Történetünk szempontjából ennek semmi jelentősége, mint ahogy annak se, hogy a mamák milyen jól megértették egymást.
A fiúk barátok voltak. Igaz, e szót, maguk között – egyes szám, első személyben, birtokos raggal –, sosem mondták ki, de eredményesen pazarolták egymás idejét. És ott volt még a kézírásuk, ami megtévesztésig hasonlított egymásra – sok móka és félreértés okozója –, igaz, inkább A betűi idomultak B-jéhez mintsem fordítva, ez azonban már pszichológia.
Ezzel vége a bevezetésnek.
A két ifjú határozott mozdulattal nyitja az ajtót. Kor és súlycsoportjuknak megfelelően ketten is könnyedén befértek a fülkébe. Az egyik leemeli a kagylót, vár, vár a búgó hangra, majd bólint. A másik dobja az érmét és tárcsáz. A számlap fölött a lyukacsos bakelit elfordul, majd egy láthatatlan erőnek engedelmeskedve visszatér…
(Feljegyzés: az író már másodszor lépte át a magának megszabott ötvenszavas bekezdés határt. Ebből még baj is lehet!)
…az eredeti helyzetébe, kellemes, halk, kerregő hangot bocsátva ki. Ergonómia a fülnek, ha létezik ilyen fogalom. Most már szinte bizonyos – mondaná Sherlock Holmes –, hogy a tárcsázó kéz tulajdonosának szülője hívatik a másik fél által, az édes otthontól való meghosszabbított távolmaradás céljából. (A pulóvereknek egy másik történetben még jelentősége lesz.)
Tételezzük fel, hogy a tárgyalás a fiúk szempontjából sikerrel zárult. Mi más is történhetne két, egészséges, jó képességű, magabiztos, tanulmányi- és sporteredményeiben kiváló ifjúval, akik a női nem meghódításában is értek már el némi sikert. (Később megtanulták, hogy egy női ajkat elhagyó talán, mennyivel izgalmasabb, mint az a határozott igen.)
Éppen kilépni készültek az üvegfalú fülke zárt világából – az ajtó előtt egy idősebb úr (az is lehet, hogy elvtárs) toporgott már egy ideje –, amikor mind a ketten, mintha csak egy látomást, egy bukszát, egy briftasnit, szóval egy pénztárcát pillantottak meg combközép magasságban, egy forgatható fémtengelyre felszerelt vaskos telefonkönyv tetején.
A tárca tömött volt és kopottas, férfikéz hanyagságának nyomait viselte. (Fordulatként most egy piros Gucci bőrcuccnak kellene megjelenni a színen, de ebben a városban, akkor még nem láttak ilyet. Egyesek ugyan hallották már a jól csengő nevet, de nem voltak benne biztosak, hogy egy maffiafőnökről, vagy valami másról van szó).
Fekete volt és műbőr, megtévesztően tömör. Cédulák, uszodabérlet és használt totószelvények képezték a tartalát. Persze volt benne pénz is, papír is, fém is (persze már!), ha nem is sok, de több mint a kettőjük érintetlen havi zsebpénzének összege. Angyal szállt le közéjük, a találtunk valami fontosat angyala. Meg a kétségé.
Ezt bizony valaki elvesztette. Tanácstalanság tükröződött az arcokon. Hol az egyik, hol a másik fiú kezében pihent meg a tárgy. Határozatlanságukra felfigyelt a világ és már közelgett a vész. A toporgó úr (vagy elvtárs), úgy tépte fel az ajtót, mint akinek sürgős, nagyon sürgős találkozója van egy amolyan kishelységbeli ülőalkalmatossággal.
(Ide most párbeszédes rész kívánkozna.)
Ismerjük az időnek azt a képességét, hogy látszólag megáll, amikor dolgok tucatját vagyunk képesek megcsinálni (csúf szó), átgondolni, megalkotni (ez meg patetikus), aztán meg úgy meglódul, hogy képtelenek vagyunk nem csak szemmel, de elmével sem követni. A megtalálás utáni tétovázás az előbbinek, az ajtónyitást követő esemény az utóbbinak felelt meg.
Röviden: úr/elvtárs határozott kézmozdulattal – semmi könnyedség, inkább brutalitás –, kiemelte B kezéből a tárcát. Harsányan közölte, hogy a dolog az övé, majd folytatva az erőteljes kézmozdulatot, kiterelte a fiúkat a szabad ég alá. Férfi be, ajtó be(zár). Gondterhes felhők alatt, alkonyati szürkületben a fiúk, mint két Ádám kiűzetve a Paradicsomból.
A férfi telefonál, arcán a kaján vigyor, a görnyedő, szerzeményét óvó testtartás, és az üvegfal ellenére a fülkéből kiszivárgó sustorgás meggyőzi a fiúkat, őket itt most nagyon palira vették. Megtalálás angyala úgy tűnt el a színről, mintha nem is jártak volna a telefonfülkében. Soha, soha többé nem beszéltek a dologról.
Ezzel vége az első leckének.
Ellenőrző kérdés:1. Milyen színű a történetben a telefonfülke?
2. Hányszor fordul elő a szövegben a „persze”? Mit jelent a szó finnül (ld. perse)?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://birodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr11453787
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.