Először lépek olyan vízbe, aminek nem látom a túlsó partját. Apró hullámok futnak a bokám felé. Incselkednek. Mindig vonzódtam a természetes vizekhez, ez is elvarázsol. Igyekszem felfogni szememmel befogadni a hatalmas vizet, aztán belevetem magam a part felé futó habok közé. Tessék, itt vagyok. Meglepődöm, hogy mennyire sós a tenger.

Alkony, felhevült ókori romok a parton. A vöröslő nap ellenfényében egy lány sziluettje, mintha meztelen lenne. Száraz vörösbor, Mehanadzsirszko, papírzacskóba kimért apró sült hal. A lány tényleg meztelen. Gyönyörű és forró, mint az ősi kövek. Játék a vízben, karok, lábak, ölelések. Belém harap, én is harapok. Távoli hajókürt örül nekünk.

Viharos szél fújt előzőnap a nyílt tenger felől. Lehűlt a levegő, de a víz hőmérséklete tökéletes. Csábítanak a lusta hullámok. Nekiszaladok, lábam nyomán megnyílnak a habok. Fejest ugrok és hosszan, amíg csak a tüdőm bírja, úszom a felszín alatt. Ujjaim között hirtelen kocsonyássá válik a víz. Döglött medúzák ezrei ölelnek.

Kétszer néztek magyarnak, bár egyszer németnek is, de amikor megtudták, hogy nem azok vagyunk, mosolyogtak és becsomagolták a paradicsomot. Igaz csak egy használt halas zacskóba, de a gesztus volt a lényeg. Az éjszakát egy váróteremben töltöttük. Két álmos rendőr járt körbe, aki elbóbiskolt, azt felébresztették. Ülni oké, aludni, menni hotel.

A hajnali vonaton rögtön elalszunk, pedig a harmadik megállónál le kell szállni. A régi cárváros a cél. Lassít a vonat, felriadok, kérdem a szemben ülő álmos munkást, Tirnovo következik? Ingatja a fejét és érthetetlen mássalhangzó torlódást présel ki az ajkai közül. Hátradőlök, megnyugszom. A válaszadó furcsán néz rám, kellemetlen érzés.

A vonat megáll. Az sárgára mázolt állomás homlokzatán cirill betűs feliratot silabizálok,
 V-e-l-i-k-o-T-r-n-o-v-o. Lassan esik le, hogy mit olvasok, mert van benne keményjel is.
A kurva életbe! Ablakon dobáljuk ki a hátizsákokat, és már mozog a vonat, amikor leugrálunk. Egymást hibáztatva, káromkodva indulunk szállást keresni. Egyszer csak ránk köszön valaki.

Maguk, lenni magyar ember? - kérdezi egy ősz kertész. Egy kórházkerítésének két oldalán állunk. Vöröslő füllel bólogatunk, szégyenkezve a korábbi durva beszéd miatt. Kiderül, hogy részt vett a második háborúban. Egy pécsi lánytól tanult meg magyarul. Szerethették egymást nagyon, mert harmincnyolc évvel később, még érti, mondja a számára furcsa szavakat.

Egy étterem teraszán ülünk. Körülöttünk hangos németek. A kéttagú cigányzenekar odajön, nekünk húzzák. Kézzel-lábbal mutogat a prímás, jó-e amit játszanak? Egészen jó, de miért tőlünk kérded? Nézzünk körbe, mindenütt sör, a mi asztalunkon bor van. Biztosan magyarok vagyunk, mi értünk hozzá. Lakatos Tóni, súgja még, mintha Isten nevét árulná el.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy másik tenger. Régi díszletben, új szereplők vagyunk. Itt a parton óriási, narancs formájú sziklák, amott a világ végén, ahol a víznek a semmibe kellene zuhannia, ott magasodik az Atos. A kolostorok területére a szerzetesek fogadalma miatt, nő nem teheti be a lábát.

Nem titkolja, mennyire bántja, hogy ki van tiltva a szemközti földnyelvről. A papok miatt rám haragszik. Minden mozdulata feszült, azt látom, hogy vitatkozni akar. Nem érdekel, most lepereg rólam minden provokáció. Élvezem a napfényt, a vizet, a sós illatú szelet. Karikák ugrálnak a szemem előtt, de kitartok, azért is lebarnulok.

Mire kinyitom a szemem, eltűnik. Azzal a helyes fruskával mentek be a vízbe. Egy vacak gumicsónakot vittek magukkal. A lány apja szerint egy órája indulhattak. Látta, hogy ismerőssel megy a gyerek, elengedte. Jó ötszáz méterre a parttól, egy sziklazátony felé sodorja őket a szél. Ahogy elnézem, ezek nem tudnak kijönni.

Szeretek úszni, de ekkora hullámok között és nagyobb távolságon nincs gyakorlatom. Mindegy, ki kell őket hozni. Nyugodtan úszok, négy-öt méterre látom magam alatt a tenger fenekét. Egyszer csak éjsötét lesz az altalaj. Moszatok, vagy az a szénszerű morzsalék, ami a parton is látható. Ettől a feketében lebegéstől elfog a pánik.

Vajon képzelem csak a lábgörcsöt? A kezem ujjai tényleg összerándultak, de ez nem zavar annyira. Hanyattfekvés, lábtempó, megy ez. A lazítás segít. Most már rendesen haladok. Megkönnyebbülve látom, hogy közben ők is kikötöttek a kis szigeten. Nem is a szél, egy áramlat sodorta őket, ami most engem visz egyre messzebb.

Egyszer a szentendrei Duna-ágban a folyó sodrával harcoltam annyit, mint most ezzel a vízzel. Nagy nehezen elérem a szirtet. Rájuk mordulok, hogy felelőtlenek. Csodálkozva néz rám a két meztelen nő. Ők ugyan nem vették észre, hogy sodródnának. Barna bőrüktől elütő rózsakeblük és hófehér popsijuk mutatja, miért is jöttek ide napozni.

Újabb nagy víz. Ekkorán még nem hajóztam. Bálnákat mutogatnak, de törpeméretük miatt meglehetősen csalódott vagyok. Fölöttünk a Nap aprón és fehéren, alattunk a zöldeskék mélység, mögöttünk a kopár Teide természetes piramisa emelkedik ki a tengerből. Rövid megálló, aki elég bátor megfürödhet. Február ide vagy oda, ki kell próbálni az óceánt.

Egy Zweig novella jut eszembe. A főhős tengerjárón utazik. Egy fogadás miatt le kellene lassítania a hajót. Úgy rendezi, hogy lássa egy nő, amikor a vízbe zuhan. Arra számít, hogy amíg kimentik, eltelik annyi idő, hogy ő nyerjen. Nem tudja, hogy a nő annyira depressziós, hogy nem képes szólni senkinek.

Ha éjszaka esnék ki egy hajóból, a zuhanás után elég sokáig tartana, amíg a mélyből a felszínre evickélnék. Hamarosan akkor is átjárná testemet a hideg, ha folyamatosan taposnám a vizet. Üvölthetnék az életemért. A hajó keltette hullámok dobálnának, hallhatnám, ahogy egyre halkulnak a motorok, és nézhetném az egyre távolodó fényeket.

Captain Jack jó barátja a hidegvizet megjárt embernek. Van, aki a mézes változatot szereti, de nekem most a tiszta, férfias cukornádrumra van szükségem. Jó hely a hajó bárja a felmelegedésre. Egy vörös nő, haja lebben, mint a lovak sörénye, flörtöl velem. Hátának és csípőjének íve olyan erotikus, mint egy gordonka.

Éjszaka. Ez a nemes hangszer éppen elvarázsol. Odakint kavargó szél, suhogó ponyvák, nyöszörgő alkatrészek, pengő drótkötelek. A gyönyörű test minden porcikája olajosan fénylik, vérünk együtt lüktet a hajógéppel. Dühöng a vihar. A gyönyörtől fojtott torokhang kúszik a felső regiszterbe. A kajüt ablakában, mint az unikumos ember, bekukkant az irigy Poszeidón.

Autóval a tengeren, eszeveszett utazás. Go West! Key West! A Chevrolet duruzsolva falja a mérföldeket az éppen útnyi földsávon. A hátát domborító Föld, újabb és újabb aszfaltszőnyeget terít eléd, ami szürke hajszálként lóg bele a Mexikói-öböl levesébe. Az út végén, ahol a Nap már ráharap a vízre, ott vár Hemingway.

A sivatag és a tenger szerelme rést nyitott Dubainál az Arab-félszigetbe. A sós víz, több kilométeres csatornaként, mélyen hatol be Földanya testébe. Miami Beachen matrónák és fekete fiuk egymást vigasztalják, mert félnek a sötét vízben élő sokfogú nagy fehértől. A köves Adria kedves bakfis, csókja északról délre haladva egyre sósabb.

Légy merész, mint a sirály, feküdj rá a hegyekből lezúduló Borára, lesd meg, ahogy a vihar gyöngéd erőszakot tesz a vízen, ami dühében az ölén hordozott apró hajókon tölti ki bosszúját. Hallgasd a fenyőkkel vitatkozó szelet, és nézz bele minden nyolcadik hullámba, ami a lábad alatti szikláról az arcodba fröccsen.

Gyönyörű a tenger, ha látszik a part, egyébként roppant unalmas. Napokig nézed ugyanazt és elkezded látni a semmit. Megszűnik a fent és megszűnik a lent, elmúlik a kékség. Recehártyádon behúzódik a zipzár, eltűnik a horizont, csak a fények maradnak, a Nap, a Hold, a csillagok, és a végtelenül lassú idő.