Igen, ma divat Rushdie-t olvasni. De az vesse rám az első követ, akinél van. Mentségemül szolgál, hogy ez a könyv is egy ideje már ott parkolt a könyvespolcon várva a megváltó elolvasást. Mondtam is neki, - „Vaze, erőlködhetsz még egy kicsit, míg rád kerül a sor.” Aztán kivert a víz, amikor egy este, az egyik TV csatornán, a nagyvonalúan rutinos sztár (vagy ex-sztár) riporter, Salman Rushdie-t interjúvolta.
A fickó – már, mint az író - roppant szimpatikus ember. Az Indiában született, - ha jól értettem - angol származású férfi, leginkább egy tisztes tanító (fizika tanár) külsejét hordozza. Szavai nyugodtak, játékosak. Nyoma sem látszik rajta a félelemnek, hogy jó tíz évvel ezelőtt, egy ajatollah – a Sátáni versek c. munkája miatt - kimondta rá az átkot, hogy bármely muzulmán igazhívő büntetlenül megölheti. Aki ilyen vihart kavar az írásával kíváncsi tesz. Lássuk, miként, miket ír?
Előzmény:
- Fogalmam sem volt, hogy a fickó anglo-indiai (nem biztos, hogy létezett korábban ez a kifejezés). A kiátkozás miatt inkább perzsának, arabnak gondoltam.
- A Sátáni versekkel, 4-5 évvel ezelőtt már bepróbálkoztam. Úgy rémlik, hogy a meglehetősen vastag könyv első 50-80 oldalán valaki folyamatosan zuhant és… Nem volt türelmem kivárni, míg leesik. Így valahogy eltűnt a könyv a látókörömből.
- Az indiai klasszikus meséről, megvan a nem túlzottan hízelgő véleményem (bár a merítés elég csekély). Egyik történet a másikba ér, de egyik sem fejeződik be. Olyan, mint egy szitár koncert. Az első másfél óra után, mikor már nagyon unod a számodra teljesen egyformának tűnő hangzásokat, kiderül, hogy még csak a bevezető hangzott el. Nem a te idősíkodhoz van a dolog kitalálva. Rácsodálkozol, de ha élvezni is tudod, akkor más gazemberségre is képes vagy.
Ilyen előzményekkel veszem kezembe, a Harun és a mesék tengeré-t, mely egy sorozat tagjaként, az Ulpius kiadásában, puha kötésben jelent meg. A borítóterv frenetikus, mint egy hetedikes jól sikerült tusrajza.
Az írás meglepően egyedi. Érzik rajta egy különleges kultúra, egy más, egy ismeretlen világ minden szaga, színe és fonákja. Dokumentum- és játék-filmekből kerülnek elő hangok, gesztusok, mozdulatok. Semmi nincs túlstilizálva. S hogy miként lesz az, arab Harun al-Rashid nevéből, két külön, nem arab személy, annak sincs jelentősége. A ki nem mondott ország név és lakói beazonosítva. Különleges foglalkozású, hétköznapi, esendő figurák. A környezet és a történet indítása „modern”: családi konfliktusok, politika háttérzajjal. Aztán megtörténik a nagy bumm. Elkezdődik az „igazi” mese. Mit ne mondjak? Többször megnéztem, hogy hány oldal van még hátra. Eszembe jutott az el nem olvasott Sátáni veresek, és a fent említett szitár koncert. Az író persze megpróbálta felkészíteni az olvasót, hogy mire számíthat, de még is csak próbakő a próbakő. Nem szeretném elpuffogtatni a különös lények, helyek és történések puskaporát. Az bizonyos, hogy Rushdie, nagyon élénk fantáziával van megáldva, de nem veti meg a világban zajló eseményeket sem, hogy kifordítva beleszője a mese szövetébe.
Egy mese azért mese, hogy szórakoztasson. Ezt végül, teljesíti is. Az író nem viseli magán a Grimm-testvérek horrorisztikus, vagy Andersen fájdalmasan melankolikus lelki beállítottságát. A főhős eleven, életszerető.
Ennek megfelelően a történek kimenetele sem lehet végzetesen tragikus.
Rushdie ügyes tollú, közép-könnyű kezű író, aki az olvasó megnyugvására, bájosan tér vissza a képzelet világából a „valóságba”.
Aki a fentiek ellenére még is elolvassa, az lelje benne örömét, vagy vessen magára.