Kinyílt a kép. Formáit elvesztve, színeit eldobva lefolyt a falról. A padlón egynemű csomóban gyűlt össze. Olyan volt, mint egy alga kupac a Tirrén tengerből. Lassan magához tért. Ferdén felnézett a reggeli Nap párás fénybe. Ez tetszett neki. Nagy levegőt vett és feltápászkodott. Nagykabátját fázósan húzta össze maga előtt. Nézett. Bal lába egyszer csak, bátortalanul előre csusszant. A jobb, automatikusan követte. Megy ez. Furcsa gondolata támadt: itt az ideje a kövérségnek. Micsoda marhaság! De mert mindig következetes volt, elindult, hogy reggeli után nézzen. Ez lenne az új élet?
Alan Porc
Már a bejárati rész is eredeti volt. Hatalmas ajtó, inkább kapu. Óvatosan lépett be a különös üzlethelységbe. Na, ez sem az én stílusom – gondolta. Milyen furcsa szag van itt? A heavymetalos haverok ajánlották, hogy nézzen be ide. Zúzós élményben lesz része, az biztos. Az eladó gyanakodva mérte végig törékeny, hófehér testén a kék mintákat. Valóban úgy nézett ki, mintha most jött volna egy tetováló szalonból.
- Jobb lesz, ha sürgősen távozik! – mordult rá a pénztáros, amikor az egyik polcon megmozdult az áru.
Odapillantott, és megértette, hogy miért röhögtek, mikor ideküldték. Elképzelték őt, a porcelánt, ahogy beront az elefánt boltba.
„2026, június 13.-án az emberiség létét újabb, katasztrófa fenyegette. Az XW-20783-as jelű üstökös egy darabkája - miközben elszáguldott a Föld mellett- bekerült a légkörébe. Az esemény a Tunguz-meteor néven ismert jelenség forgatókönyve szerint zajlott. A nappali égbolton is látható fényességet, egyre erősödő dübörgő hang követte, majd - a többnyire fagyott gázokból álló objektum, fülsiketítő sistergéssel felolvadt a légkörben.”
Enciclopedia Globalica – XVII kötet, London 2057.
Az égitest, Kelet-Nyugat irányban száguldott át az északi félteke fölött. Szabad szemmel Oszakánál észlelték először, majd Ázsia és Európa egén haladt keresztül. Útját a mexikói partok fölött fejezte be, kísértetiesen közel ahhoz a helyhez, ahol 65 millió évvel ezelőtt egy másik kisbolygó csapódott a Földnek. Az akkor a földi élet több mint hatvanöt százalékát, semmisítette meg, többek között a dinoszauruszok pusztulását okozva.
Most elmaradt a katasztrófa. A világvégét várók, újra elnapolták a „Big End”-et. Többen állították, hogy a szerencsés kimenet a Vatikánnak köszönhető, míg mások titkos fegyverkísérletekről pusmogtak. Az igazán tájékozottak azonban bizton állították, hogy a bajt, egy diósgyőri illetőségű nő, bizonyos B. Katalin természetgyógyász és bio-energetikus hárította el, továbbnövelve ezzel nemzete, a magyarság világhírét.
Az egész világon beszéltek az eseményről, még a Labdarúgó Világbajnokság tudósítói is kommentálták, főleg abból a szemszögből, hogy milyen hatással lehet a negyed döntőre.Tájékoztatásul azoknak, akik nem, vagy csak mérsékelten érdeklődnek a sport iránt, hogy ebben az évben, 2026-ban a következő négy együttes került a finálé közelébe: Magyarország, Trinidad és Tobago, továbbá Kína és az Egyesült Államok csapatai.
Mint köztudott, az európai nemzetek 2020-ban közös államot hoztak létre, a legerősebb nemzeti valutát, a Hungarian Forintot választva fizetőeszközül. Utóbbi oka az volt, hogy a korábbi közösségi pénz, az Euró, 2019-ben egy monetáris válság miatt összeomlott. Még szerencse, hogy létezett a megbízható HUF. Ezt követően, a morálisan is megerősödött Európai Unió ipara, jó minőségű és kedvező árú tömegtermelésével, komoly gondot okozott a korábbi gazdasági nagyhatalmaknak. Kínát és az Amerikai Egyesült Államokat annyira sokkolta a verseny, hogy utóbbi a csőd szélére került. Megmentésére az Afrikai Államszövetség, és az Európai Unió dobott mentőövet. Az előbbi humanitárius segélyek formájában, az utóbbi gazdaságfellendítő keret-programok alkalmazásával. Szerencsére konszolidálódott a helyzet így nem következett be a gazdasági világválság.
Eközben, az Európa Parlamentben úgy döntöttek, hogy az egységes, és szigorú gazdaságpolitika fenntartása mellett, a kultúrában és a sportban meghagyják a nemzeti megjelenés lehetőségét. Szakértők szerint a teljes, nemzeti identitásvesztés, lelki deformálódással járna, milliókat taszítva ezzel alkohol és drogfüggőségbe. A sportszerű versengés, viszont ébren tartja a bizonyítási vágyat, ami további lendületet adhat a közösség fejlődésének. Így került sor, a rendkívüli sportköltségvetés megszavazására. Ezzel hosszabb távon is, esélyt biztosítva a felzárkózásra, főleg a labdarúgásban gyengébb népek, mint az angolok, németek, olaszok számára.
A világbajnokságra, – ami Floridában került megrendezésre - most egyedül a magyar tizenegy jutott ki Európából. Az egész kontinens lélegzet visszafojtva figyelte őket, játékuk alapján megelégedettséggel nyugtázva, hogy a fiúknak van a legtöbb esélyük a kupa megnyerésére.
Visszatérve az égi eseményekre. Mikor az üstökös-morzsalék belépett az atmoszférába, jeges törmelékéből, gázok szabadultak fel. A belépést követő percekben, már Japánban észlelték, hogy különös illat követi a jelenést. A katasztrófavédelem azonnal működésbe lépett. Vegyelemezték a mintákat, de szerencsére nem találták mérgezőnek a gázt, így rendkívüli intézkedésre sem került sor. A furcsa szagot, a Mexikói-öböl környékén lehetett érezni a legerőteljesebben, de Eurázsiában, Észak- és Közép-Afrikában valamint az Amerikai kontinens felső kétharmadában is, erős virágzó bodza illat terjengett. Csupán a Tűzföld, Dél-Afrika és az Ausztrál kontinens lakói maradtak ki az égi áldásból.
Az érintett területeken, furcsa biológiai jelenségre figyelt fel a világ. Az első jeleket idős emberek, főleg a mozgásukban korlátozottak figyelték meg. Akik eddig fájdalomtól elgyötört arccal, mankóval, járókerettel közlekedtek, most botjaikat eldobálva, frissen, szökdécselve szelték át a parkokat. Senior mozgás-klubok alakultak, és nagy létszámú mezei futóversenyeket rendeztek. Orvosaik értetlenül álltak a kérdés előtt. A páciensek arról számoltak be, hogy miközben fülcimpájuk erősen megduzzadt, végtagfájdalmuk egyik percről a másikra megszűnt. A doktorok a fülduzzanatot az utoljára felírt gyógyszerek mellékhatásának tekintették, de senki nem kívánt panaszt tenni, hiszen a fájdalommentesség mindennél többet ért.
A tudósok szívósan dolgoztak a rejtély megoldásán. Egy dán kutató, bizonyos Olaf Witte-Otte, azzal a teóriával állt elő, hogy a csodás gyógyulásoknak köze van az égi jelhez. Engedélyezett növénykísérlettekkel bebizonyította, hogy az égitestből származó gázmolekulák, pozitív hatással vannak az élő szervezetre. Kísérletében, gerberákat sokkolt elektromos árammal, melyre azok fájdalom-reakciót adták. Ezt követően, a speciális gáz koncentrált közegébe helyezte virágait, melyek megnyugodtak, „fájdalmuk” bizonyítottan megszűnt. A szirmuk ugyan mód felett megnagyobbodott, de ez egy virágnál, ugye nem zavaró. A növényvédők ugyan tiltakoztak a kísérletek ellen, de a világ kevésbé „zöld” része lelkesen üdvözölte a felfedezést, arra sarkallva a vegyészeket, hogy fejtsék meg a gáz titkát.
Megjegyzés: a dánok hittek saját nevelésű tudósuknak. Ez a régi, bár kis nemzet, kevés prófétát tudhatott a magáénak, így megengedték, hogy aki képes rá, hadd prófétáljon a saját hazájában. Ínséges időkben még importáltak is egyet-egyet, humoros rajzokkal népszerűsítve őket, bár ez utóbbinak a mohamedánok nem nagyon örültek.
Visszatérve a javában zajló Labdarúgó Világbajnoksághoz. Bár a becsapódó égitest, okozott némi riadalmat a játékok helyszínén is, végül megnyugodtak a kedélyek. Az említett gáz jótékony hatására, több sportoló, ki korábban sérülést szenvedett, újra játékra jelentkezett. Köztük volt a lelkes és ifjú amerikai kapus is, aki enyhén nedves gipszkötéssel a csuklóján futott ki a játéktérre. A két fél közel azonos erőt képviselt, ezért várható volt, hogy kemény csata elé nézünk. Valóban, csodálatos támadásokat és jól szervezett védekezést láthattak a nézők. A küzdelem kifejezetten sportszerű volt, még is előfordult egy-két hibás közbelépés. Korábban megszokhattuk, hogy a játékosok, az ellenük elkövetett szabálytalanság miatt, hosszasan fekszenek a frissen nyírt pázsiton, arcukon a fájdalom vélt vagy valós érzésével. Most elmaradt a földön fekvés, a kárvallott hamar fölpattant, legfeljebb szemrehányó tekintetével követte ellenfelét. Az kétségtelen, hogy a középpályán, de leginkább csatársorban, egyre nagyobb lett a játékosok füle. Ez addig fajult, hogy az amerikai jobb szélsőnek, a második félidő hajrájában, orvosi ragtapasszal kellett, tarkójához rögzíteni a fülét, mert zavarta a fejelésben. Végül az amerikaiak győztek 3:1 arányban, de Trinidadnak sem volt szégyenkezni valója.
A gond csak akkor következett be, amikor a megnövekedett fülek, még a meccset követő harmadik héten sem akartak összemenni. A játékosok kezdték sajnálni korábbi sérüléseiket, amik előbb-utóbb elmúltak. Most ugyan nem volt fájdalom, de megmaradtak a lobogó fülek.
A kutatások közben beigazolták, hogy a belélegzett gáz, olyan változást gyakorol felnőtt szervezetre, mely megszünteti a fájdalom érzését, de ezzel párhuzamosan a fül szöveteinek megduzzadását idézik elő. Belátható volt a következmény, hiszen élete során, mindenkit érhet kisseb–nagyobb sérülés. A tudósok azt is kiderítették, hogy nem csak a „mérgezés” áldozataira, de utódokra is kiható genetikai változásról van szó. Igaz, csak a serdülőkor után alakul ki a megnagyobbodott fülforma. Továbbá azt is kiderítették, hogy egyértelmű különbség mutatkozott a nemek vonatkozásában. A férfiak füle felül hegyes, fejhez simuló, míg a nőké enyhén elálló, felül kerekded, a cimpák tekintetében erotikusan duzzadt. A szakirodalomban, nemsokára harmadlagos nemi jellegként emlegették e formákat.
A változásra hamar reagált a szépségipar. A fehérnemű szalonokban új termék, a fültartó jelent meg. Ezzel a hölgyek kegyeit keresték, a diszkrét formáktól, a pajzánokig. A férfiaknak új kozmetikai terméket dobtak a piacra, amely optikailag emelte ki a fül vonalát, még hegyesebbé, kackiásabbá varázsolva a hallószerveket. A tömegtájékoztatás sem maradhatott le a jóról. Fülszépségversenyek tucatjait közvetítették a világ minden tájáról. Az emberiség úgy látszik, elfogadta a dolgok ilyetén alakulását. Vagy mégsem mindenki?
Ahogy a történések elején említettük, a déli félteke néhány területe, kimaradt az űr-gáz hatása alól. Az itt élők továbbra is kis füllel születtek, és haltak meg. A nagy fülűek először irigykedtek rájuk, majd sajnálni kezdték őket. Voltak olyanok is, akik fül-rasszista megjegyzésekre ragadtatták magukat. A világ kereke, persze nem áll meg, s mint az már lenni szokott, fantáziadús nagy fülű nők és férfiak, kalandra éhesen látogattak el a kisfülűek közé. Mondanunk sem kell, hogy hamarosan megszülettek ez első, közepes fülű utódok. Ezeknek a gyermekeknek persze szörnyű sora volt. Nem fogadták be őket sem a kis, sem a nagyfülű közösségek. Később konszolidálódott a helyzet, mikor kiderült, hogy a középfülűek jó sportolók, érzékük van a művészetekhez, magas az intelligencia szintjük, és nagyon kellemes emberek. Így hamarosan megkezdődött a fülek világméretű keveredése.
Ekkor érkezett a Lefters Hírügynökség szenzációja. Ismeretlen kisbolygó közeledett a Föld felé. Mindenki szorongva kémlelte az eget. Vajon mit rejteget még, emberiségünk számára a jövő.
Először lépek olyan vízbe, aminek nem látom a túlsó partját. Apró hullámok futnak a bokám felé. Incselkednek. Mindig vonzódtam a természetes vizekhez, ez is elvarázsol. Igyekszem felfogni szememmel befogadni a hatalmas vizet, aztán belevetem magam a part felé futó habok közé. Tessék, itt vagyok. Meglepődöm, hogy mennyire sós a tenger.
Alkony, felhevült ókori romok a parton. A vöröslő nap ellenfényében egy lány sziluettje, mintha meztelen lenne. Száraz vörösbor, Mehanadzsirszko, papírzacskóba kimért apró sült hal. A lány tényleg meztelen. Gyönyörű és forró, mint az ősi kövek. Játék a vízben, karok, lábak, ölelések. Belém harap, én is harapok. Távoli hajókürt örül nekünk.
Viharos szél fújt előzőnap a nyílt tenger felől. Lehűlt a levegő, de a víz hőmérséklete tökéletes. Csábítanak a lusta hullámok. Nekiszaladok, lábam nyomán megnyílnak a habok. Fejest ugrok és hosszan, amíg csak a tüdőm bírja, úszom a felszín alatt. Ujjaim között hirtelen kocsonyássá válik a víz. Döglött medúzák ezrei ölelnek.
Kétszer néztek magyarnak, bár egyszer németnek is, de amikor megtudták, hogy nem azok vagyunk, mosolyogtak és becsomagolták a paradicsomot. Igaz csak egy használt halas zacskóba, de a gesztus volt a lényeg. Az éjszakát egy váróteremben töltöttük. Két álmos rendőr járt körbe, aki elbóbiskolt, azt felébresztették. Ülni oké, aludni, menni hotel.
A hajnali vonaton rögtön elalszunk, pedig a harmadik megállónál le kell szállni. A régi cárváros a cél. Lassít a vonat, felriadok, kérdem a szemben ülő álmos munkást, Tirnovo következik? Ingatja a fejét és érthetetlen mássalhangzó torlódást présel ki az ajkai közül. Hátradőlök, megnyugszom. A válaszadó furcsán néz rám, kellemetlen érzés.
A vonat megáll. Az sárgára mázolt állomás homlokzatán cirill betűs feliratot silabizálok, V-e-l-i-k-o-T-r-n-o-v-o. Lassan esik le, hogy mit olvasok, mert van benne keményjel is. A kurva életbe! Ablakon dobáljuk ki a hátizsákokat, és már mozog a vonat, amikor leugrálunk. Egymást hibáztatva, káromkodva indulunk szállást keresni. Egyszer csak ránk köszön valaki.
Maguk, lenni magyar ember? - kérdezi egy ősz kertész. Egy kórházkerítésének két oldalán állunk. Vöröslő füllel bólogatunk, szégyenkezve a korábbi durva beszéd miatt. Kiderül, hogy részt vett a második háborúban. Egy pécsi lánytól tanult meg magyarul. Szerethették egymást nagyon, mert harmincnyolc évvel később, még érti, mondja a számára furcsa szavakat.
Egy étterem teraszán ülünk. Körülöttünk hangos németek. A kéttagú cigányzenekar odajön, nekünk húzzák. Kézzel-lábbal mutogat a prímás, jó-e amit játszanak? Egészen jó, de miért tőlünk kérded? Nézzünk körbe, mindenütt sör, a mi asztalunkon bor van. Biztosan magyarok vagyunk, mi értünk hozzá. Lakatos Tóni, súgja még, mintha Isten nevét árulná el.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy másik tenger. Régi díszletben, új szereplők vagyunk. Itt a parton óriási, narancs formájú sziklák, amott a világ végén, ahol a víznek a semmibe kellene zuhannia, ott magasodik az Atos. A kolostorok területére a szerzetesek fogadalma miatt, nő nem teheti be a lábát.
Nem titkolja, mennyire bántja, hogy ki van tiltva a szemközti földnyelvről. A papok miatt rám haragszik. Minden mozdulata feszült, azt látom, hogy vitatkozni akar. Nem érdekel, most lepereg rólam minden provokáció. Élvezem a napfényt, a vizet, a sós illatú szelet. Karikák ugrálnak a szemem előtt, de kitartok, azért is lebarnulok.
Mire kinyitom a szemem, eltűnik. Azzal a helyes fruskával mentek be a vízbe. Egy vacak gumicsónakot vittek magukkal. A lány apja szerint egy órája indulhattak. Látta, hogy ismerőssel megy a gyerek, elengedte. Jó ötszáz méterre a parttól, egy sziklazátony felé sodorja őket a szél. Ahogy elnézem, ezek nem tudnak kijönni.
Szeretek úszni, de ekkora hullámok között és nagyobb távolságon nincs gyakorlatom. Mindegy, ki kell őket hozni. Nyugodtan úszok, négy-öt méterre látom magam alatt a tenger fenekét. Egyszer csak éjsötét lesz az altalaj. Moszatok, vagy az a szénszerű morzsalék, ami a parton is látható. Ettől a feketében lebegéstől elfog a pánik.
Vajon képzelem csak a lábgörcsöt? A kezem ujjai tényleg összerándultak, de ez nem zavar annyira. Hanyattfekvés, lábtempó, megy ez. A lazítás segít. Most már rendesen haladok. Megkönnyebbülve látom, hogy közben ők is kikötöttek a kis szigeten. Nem is a szél, egy áramlat sodorta őket, ami most engem visz egyre messzebb.
Egyszer a szentendrei Duna-ágban a folyó sodrával harcoltam annyit, mint most ezzel a vízzel. Nagy nehezen elérem a szirtet. Rájuk mordulok, hogy felelőtlenek. Csodálkozva néz rám a két meztelen nő. Ők ugyan nem vették észre, hogy sodródnának. Barna bőrüktől elütő rózsakeblük és hófehér popsijuk mutatja, miért is jöttek ide napozni.
Újabb nagy víz. Ekkorán még nem hajóztam. Bálnákat mutogatnak, de törpeméretük miatt meglehetősen csalódott vagyok. Fölöttünk a Nap aprón és fehéren, alattunk a zöldeskék mélység, mögöttünk a kopár Teide természetes piramisa emelkedik ki a tengerből. Rövid megálló, aki elég bátor megfürödhet. Február ide vagy oda, ki kell próbálni az óceánt.
Egy Zweig novella jut eszembe. A főhős tengerjárón utazik. Egy fogadás miatt le kellene lassítania a hajót. Úgy rendezi, hogy lássa egy nő, amikor a vízbe zuhan. Arra számít, hogy amíg kimentik, eltelik annyi idő, hogy ő nyerjen. Nem tudja, hogy a nő annyira depressziós, hogy nem képes szólni senkinek.
Ha éjszaka esnék ki egy hajóból, a zuhanás után elég sokáig tartana, amíg a mélyből a felszínre evickélnék. Hamarosan akkor is átjárná testemet a hideg, ha folyamatosan taposnám a vizet. Üvölthetnék az életemért. A hajó keltette hullámok dobálnának, hallhatnám, ahogy egyre halkulnak a motorok, és nézhetném az egyre távolodó fényeket.
Captain Jack jó barátja a hidegvizet megjárt embernek. Van, aki a mézes változatot szereti, de nekem most a tiszta, férfias cukornádrumra van szükségem. Jó hely a hajó bárja a felmelegedésre. Egy vörös nő, haja lebben, mint a lovak sörénye, flörtöl velem. Hátának és csípőjének íve olyan erotikus, mint egy gordonka.
Éjszaka. Ez a nemes hangszer éppen elvarázsol. Odakint kavargó szél, suhogó ponyvák, nyöszörgő alkatrészek, pengő drótkötelek. A gyönyörű test minden porcikája olajosan fénylik, vérünk együtt lüktet a hajógéppel. Dühöng a vihar. A gyönyörtől fojtott torokhang kúszik a felső regiszterbe. A kajüt ablakában, mint az unikumos ember, bekukkant az irigy Poszeidón.
Autóval a tengeren, eszeveszett utazás. Go West! Key West! A Chevrolet duruzsolva falja a mérföldeket az éppen útnyi földsávon. A hátát domborító Föld, újabb és újabb aszfaltszőnyeget terít eléd, ami szürke hajszálként lóg bele a Mexikói-öböl levesébe. Az út végén, ahol a Nap már ráharap a vízre, ott vár Hemingway.
A sivatag és a tenger szerelme rést nyitott Dubainál az Arab-félszigetbe. A sós víz, több kilométeres csatornaként, mélyen hatol be Földanya testébe. Miami Beachen matrónák és fekete fiuk egymást vigasztalják, mert félnek a sötét vízben élő sokfogú nagy fehértől. A köves Adria kedves bakfis, csókja északról délre haladva egyre sósabb.
Légy merész, mint a sirály, feküdj rá a hegyekből lezúduló Borára, lesd meg, ahogy a vihar gyöngéd erőszakot tesz a vízen, ami dühében az ölén hordozott apró hajókon tölti ki bosszúját. Hallgasd a fenyőkkel vitatkozó szelet, és nézz bele minden nyolcadik hullámba, ami a lábad alatti szikláról az arcodba fröccsen.
Gyönyörű a tenger, ha látszik a part, egyébként roppant unalmas. Napokig nézed ugyanazt és elkezded látni a semmit. Megszűnik a fent és megszűnik a lent, elmúlik a kékség. Recehártyádon behúzódik a zipzár, eltűnik a horizont, csak a fények maradnak, a Nap, a Hold, a csillagok, és a végtelenül lassú idő.
„Két fiatal német nekilát a világ fölmérésének a XVIII. század végén. Az egyikük, Alexander von Humboldt átvág az őserdőn és a sztyeppén, bejárja az Orinocót, önmagán kísérletezve mérgeket próbál ki, megszámolja a bennszülöttek fején a tetveket, belebújik a barlangokba, megmássza a vulkánokat és emberevőkkel vacsorázik. A matematikus és csillagász Carl Friedrich Gauss, aki nem tudja az életét nők nélkül élni, mégis képes a nászéjszakán kiugrani a hitvesi ágyból egy képlet lejegyzése kedvéért, Göttingenben bebizonyítja, hogy a tér görbül…”
Mindig izgatta a fantáziámat, hogy valaki miért vágott neki az ismeretlennek, miért akarta meghódítani feltérképemi azt. Ez a könyv erről is szól, vizsgálva a lehetséges okokat, és a lélek mélyéről feltörő indulatokat.
Könnyen olvasható, szórakoztató mű. Időnként sablonos, és kicsit megmosolyogtató, a pozitivista német önértékelés. Szinte természetes, ahogy "beszól" a franciáknak, spanyoloknak, oroszoknak. A hősei bogaras, de szerethető figurák, saját maguk karikatúrái. Az író tisztességesen utánajárt szereplői tudományos munkásságának, de nem viszi túlzásba azok ismertetését. Az azért elgondolkodtató, hogy egy mai német író szerint, csakis Gauss lehetett az, aki "feltalálhatta" a nem euklédeszi geometriát. Az már csak hab a tortán, hogy a hivatalosan társfeltalálóként jegyzett Lobacsovszkijt név nélkül, csak orosz tudósnak aposztrofálja a szerző, míg az eredményeket közismerten elsőként publikáló Bolyai Jánost meg sem említi.
Daniel Kehlmann 1975. január 13-án született Münhenben. Egyetemi tanulmányokat Bécsben, apja szülővárosában folytatott. Filozófia és irodalmi fakultációra járt. Első regénye, a Beerholms Vorstellung 1997-ben jelent meg. A Világ fölmérése 2006 jelent meg, amely német nyelvterületen a legnagyobb példányszámban fogyott el Patrick Süskind Parfüm című regényének 1985-ös megjelenése óta.
Az anyósommal összevesztünk, annyira felizgatott minket a város aktuális gazdaságpolitikája. Itt vannak ezek a szegény parkolási társulások. Nem elég, hogy újabb és újabb területekre kell kiépítenie a rendszert, - új automaták, energia ellátás biztosítása, figyelmeztető táblák felállítása, felfestés, munkaerő felvétel, betanítás, újabb fényképezőgépek vásárlása – de még a békát is önként kell lenyelniük. A saját szóvivőjükkel mondatják be a rádióba, hogy a jövő évi díjemelés célja a belvárosi forgalom csökkentése. Értem én, hogyne érteném, magam is a belvárosban lakom, még is furcsa érzésem támadt. Az egésznek olyan középkori retro hangulata van, mint amikor a boszorkányégetéshez a családnak kellett biztosítania a tüzelőt. Brrr.
Hogy lehet ilyen kegyetlen az önkormányzat közlekedési bizottsága. Nem elég, hogy szegény parkolási társaságokat belehajszolják a fejlesztésbe, de még a fenntartható gazdasági növekedést is eleve kizárják. Ha kevesebb autó jön be a városba, akkor hogy térül meg a komoly beruházás, és hol marad a tisztes haszon? Mikor kezdtem emlegetni a kommunistákat, akkor hülyézet le az anyósom. Egyébként is örülhetnék - mondta, hogy így nő a belváros. Most már nem csak a körúton innen, hanem azon jóval túl is az van. Díjfizetés alapján belvárossá vált Angyalföld, a Józsefváros és Ferencváros egy jelentős része, de a Budavár és a Krisztinaváros után ilyen babérokra tör a Város major és Lágymányos is.
Ne járjon a szám, mondta az anyósom, és ne is próbáljam megérteni ezeket a dolgokat, az én agyam úgy is kicsi hozzá. Igaza lehet, mert a BKV jegyárak alakulását sem értettem. Azt mondták, hogy átlagosan nyolc százalékkal emelkedik. Én csak a sajátomat tudtam kiszámolni régen. Ma már erre sem merek vállalkozni. Akár alulról fölfelé, akár fentről lefelé számolom, sehogy sem nyolc.
Azért van igaza az anyósomnak a szellemi képességeimet illetőleg, mert képes voltam összekombinálni a parkolási díjemelést, a BKV jegyárak változásával. Gondoltam, biztosan olcsóbb lesz a vonaljegy, hogy ne autóval jöjjön az a sok ember, de tényleg… Tényleg nem értek én ehhez.
Nórát, korát tekintve akár vénlánynak is mondhatnánk, de ma már a sokkal jobban csengő szinglinek nevezzük az ilyen életformát választó nőket. Hozzáállását tekintve úgy néz ki, hogy nem sok minden fog megváltozni ezen a téren a közeljövőben sem. Ráadásul családnevét és bizonyos testrészét tréfás kiszólásokkal hozzák párhuzamba.
A sonka nagyon kellemes dolog, ha táplálkozásról van szó, de családnévnek nem hangzik már olyan jól. Sonka Nóra a neve miatt excentrikus lett egy időben. Mindent bevetett, hogy elterelje arról a figyelmet. Magas, manöken alkata ellenére, mégis disznónak érezte magát mentálisan. Egy jól csengő, lehetőleg irodalmi névre vágyott. Kéjesen gondolt rá, milyen jó lett volna Kosztolányi Frigyesnek, vagy Karinthy Dezsőnek születni. Megfordult a fejében az is, hogy névváltoztatási kérelmet ad be, de végül letett róla, mert úgy érezte, hogy ezzel, szeretett édesapját tagadná meg. Látszólag beletörődött a sorsába, de még sem tudott megszabadulni a névmizériától. Annyira izgatta a kérdés, hogy azon vette észre magát, hogy családfakutatással foglalkozik. Tudva- tudattalanul arra számított, hátha akad egy kurrens név az ősei között. Nem nagyon bízott abban, hogy történelmi léptékkel mérve messzire jut az időben, de meglepetésére egészen jól dokumentált adatokhoz fért hozzá. Egyesek szerint az ezerkilencszázötvenes évekből kevesebb irat maradt fent, mint a XVII. századból.
Az egyházi anyakönyvek nyomán kiderült, hogy anyai ágon francia vér is folyik az ereiben. A napóleoni háborúk alatt, - abban a bizonyos győri csatában - egy sebesült francia tiszt magyar fogságba esik. A történet a kor szellemének megfelelően romantikusan folytatódik. Henri de Lartique fogságba ejtőjének lányába szeret bele. Az ifjú tisztességes szándékkal közeledik, de a zord atya hallani sem akar a frigyről. „Még hogy egy francia!” – horkan fel. A leány azonban jobban vonzódik a sármos katonához, mint amennyire tart az atyai szigortól. A fiatalok leleményesek, és a jól bevált receptet alkalmazva, – miszerint gyermekáldás közeleg - megszerzik a család hozzájárulását. A magyar ajaknak kiejthetetlen francia családnévvel meg sem próbálkozik a környezetük. Az „Anri” keresztnévből is hamarosan Andris lesz, és az unokák, a nemzeti felbuzdulás jegyében, már az András családnevet örökítik tovább. Az anyai vonalon egyéb jelentős esemény nem történik. Az ük-üknagymama és a csinos huszár története több száz évre elegendő muníciót biztosít a családi legendárium számára.
Nóra az ősei után folytatott nyomozása közben, atyai ágon a XVIII. század elejéig jut el. Kiderült, hogy elődei ezen a vonalon Skóciából származnak. Itt is van regényes mozzanat, de a részletek homályosak. A férfiág úgy látszik rejtélyesebb, vagy legalább is titoktartóbb. Az bizonyos, hogy Sean Connolly, szerzetesként került a Brit-szigetekről a kontinensre, de hogy miért kerül a korabeli Magyarországra az rejtély. Egyes jelek arra utalnak, hogy az angol korona számára gyűjtött adatokat a Rákóczi-szabadságharc bukását követő, bizonytalan helyzetű Közép-Európáról. Az tény, hogy az ük-üknagypapa egyszer csak, mondhatni örömmel, megválik szerzetesi hivatásától. Itt is a szerelem szól bele az események alakulásába. Sean már betölti negyvenedik életévét, amikor egy gyönyörű, kassai polgárlány férje lesz. Nem tudni, honnan-honnan nem, de van annyi vagyonuk, hogy egy középbirtokot szereznek Kis-Hont vármegyében. Hamarosan fiúgyermekük születik, akit apja után Sean-nak keresztelnek. Az anyai ághoz hasonlóan a skót Connolly név is elvérzik a nép ajkán. A kiejtésben Sónnak hangzó fiúnevet, magyar dajkája az én kis Sónkámnak becézi. Innen már csak egy emberöltő, hogy az állattartásban is jeleskedő famíliára, a Sonka családnév ráragadjon.
Nóra, mikor ideáig jutott a kutatásban elégedetten hátradőlt. Gyökereit ugyan nem az Árpádok fészekaljában találta meg, de még is szebbnek látta már a világot. Felfedezéseit elmeséli egyik barátnőjének. Erikát úgy fellelkesíti a történet, hogy megkéri Nórát, járjon utána az ő családfájának is. Ő belemegy a játékba, és észre sem veszi, hogy az amatőr kutatásból profi megbízások sorozata lesz. Először csak a baráti kör, aztán ajánlás útján idegenek is megkeresik. Időnként már az Országos Levéltárból is felkéri egy-egy alkalmi kutatásra. Szimpóziumokra és szakmai találkozókra jár szerte a világban. Rengeteg hivatásos és amatőr kutatót ismert meg. Eközben néhány liezonja is adódik. Tenerife-i kalandjára különösen jó szívvel gondol vissza. Egyre több kutatással kapcsolatos irodalmat olvas, és hamarosan ő maga is publikál szakmai folyóiratokban. Egy ilyen lapot böngészve talál rá egy skót kolléga munkájára. A cikk családnév-etimológiával foglalkozik. Tekintettel Sean üknagypapára, figyelmesen olvasta az újságot, ami többek között a Connolly név eredetét is taglalja. Nóra néhány nap múlva, már aktív elektronikus levelezésben állt a szerzővel. A skót szívesen ad információkat annak reményben, hogy magyar vonalat is talál a kutatásához. A levelezésből kiderül, hogy a Connolly és a Connery családnév közös gyökerekre vezethető vissza. Ez önmagában nem lenne meglepő, de Nórának különös víziója támad. A híres filmszínész Sean Connery és ő. Látja maga előtt az öregedő, de még mindig vonzó férfit és önmagát, amint hófehér ruhakölteményben éppen kilép egy ősi skót templomból. És látja, ahogy a fotóik megjelentek a társasági lapok hasábjain.
Majd magához tér, és nagyot kacag. Ettől kezdve eszébe nem jutna, hogy nevet változtasson. Éppen a fürdőszobában serénykedett, törölgette szeméről a nevetés miatt elkenődött festéket, amikor csöngettek. Kikukucskált a kémlelőnyíláson és szája elé kapott kézzel, halkan felsikoltott. Az ajtó előtt ott állt Ő.
Évtizedek óta tervezem, hogy elolvasom Kerouacnak ezt regényét. Igaz, sokáig azt sem tudtam, hogy mást is írt. Valamikor a hetvenes években, egy könyv borítóján olvastam néhány sort az amerikai beat nemzedékről. Az általam is kedvelt, azonos nevű zenei kultúra, a sejtelmes, lázadó irodalom, ami ráadásul még amerikai is, felkeltette az érdeklődésemet. Ginsbergre, Kerouacra és Updikere emlékszem abból a listából. A könyvtár, ahová jártam rendelkezett Updike regényeivel, és Ginsberg verseire is ráakadtam egy-egy antológiában, de Kerouacot nem tudtam megszerezni. Ginsberg „üvöltése” érdekes volt, de akkor, tizenhat évesen nem értettem. A másság védelmében felszólaló ember, számomra követhetetlen, stílusában távoli volt. Updiketól a Nyúlcipő című regénye került a kezembe. Ez egy amerikai kisváros, még kisebb polgárának kínos, időnként keserves életét meséli. Sajnos prekoncepcióval fogtam az olvasáshoz. Elképzeltem valami „ütőset”, valami mozgalmasat, pezsgő ritmustól feszes szöveget, de a depresszión kívül semmi nem kaptam. Sajnos Updike későbbi nyúl történetei – Nyúl a főhős neve – sem változtatták meg a véleményemet.
Azt hiszem lassan sikerül eljutnom oda, amikor a készületlen diák Arany Jánosról felel, miszerint „Arany János Petőfi legjobb barátja volt, Petőfi Sándor született…”, ezért mielőtt végkép elkeverednék, lássuk az eredeti témát. Kerouac könyvét a hetvenes években, nem került megszereznem, kicsit el is feledkeztem róla. Míg nem, a kilencvenes évek nagy könyv forradalma idején, szembe jön velem egy Kerouac könyv. A tipográfiájában és minőségében is szerény könyvecskét viszont nem Jack, hanem a lánya, Jan írta. A könyv emléket állít az apának és egy letűnőben lévő szabadon-furcsán gondolkodó nemzedéknek. És persze szemrehányás gyűjtemény az apa nélkül meg élt évekért. Jan könyve önéletrajzi jellegű, mégis végig hivatkozza az apja által leírt történéseket, sorra veszi a helyszíneket, ami sajnos nem élvezhető az eredeti mű ismerete nélkül. Emiatt újabb csalódást éltem át a modern amerikai irodalommal kapcsolatban. Arra viszont jó volt, hogy feljegyezzem magamnak, hogy meg kell szereznem az Úton-t.
Körülbelül egy évvel ezelőtt akadtam rá véletlenül az interneten. Gyorsan meg rendeltem, és egy szép napon megérkezett a keményborítójú, jó kiállású könyv. Az Európa, A5 formátumban, valamivel több, mint három és félszáz oldalon adta ki. Érdekelt, nagyon is, de más, pimaszabb írások be-beelőztek. Így csak most jutottam el az olvasásához.
Kicsit lassan indul a mese, és nehezen derül ki, hogy ki is a főhős. Az elbeszélő Paradicsom Sal, aki sok mindenben hasonlít Kerouac valódi énjéhez. Gyakran kerül a történet fő sodorvonalába, de még sem ő a főszereplő, hanem egy különös ember Dean Moriarty a börtönt is megjárt vagány. Sel barátjának nevezi a különös figurát, aki azzal lepi meg a történet elején, hogy tanítsa meg írni. Az olvasó eleinte arra is gondolhat, hogy analfabéta a híres barát, de mint kiderül, regényírásról lenne szó. Sal (vagyis Kerouac) semmi hasznosat nem tud mondani, csak azt, hogy úgy kell írni, mintha benzedrin (amfetaminszármazék) hatása alatt állna az ember. Dean innentől kezdve mindennel foglalkozik, csak írással nem. Nem mintha megvetné a tudatmódosító szereket. A szereplők hol együtt, hol külön, nagy távolságokat utaznak be. Legtöbbször autóstoppal, máskor autóbuszon, időnként tehervonatokra kapaszkodva, alkalmanként kölcsön kapott, vagy éppen lopott autón szelik át Észak-Amerikát. Közben folyik az alkohol, száll a marihuána füstje. A háttérben megmutatja magát az úgynevezett normális élet, ahogy az Amerikában látszott a negyvenes évek végén. Az időnként megcsillanó luxus mellett, a háború utáni munkanélküliség, a szégyenlős nyomor, kisebb nagyobb csibészségek, a fehér, a latin és a fekete életforma részletei, és persze a jazz surran elő a sorok közül. Hogy hőseink igaz barátok-e, hogy képesek-e társat találni, valódi kapcsoatot teremteni, meg tudnak-e állni az alkoholizmus és a drogfüggőség lejtőjén, az kiderül a könyvből.
Olvasás közben, volt időszak, amikor úgy éreztem, hogy sarokba vágom az egészet. Előkerült az Updike után érzett ismerős csalódás. Akkor úgy éreztem, ezerszer megbántam, hogy a kezembe vettem ezt a könyvet. Aztán valahogy mégis túllendülünk a nehezén. Eljutunk olyan helyekre, találkozunk olyan szereplőkkel, hogy beleborzong az ember. Hogy hőseink szimpatikusak-e vagy sem, szerethetőek-e vagy sem, az ízlés kérdése. A történet időnként melankolikus, máskor izgalmas, de a figurák valódiak, és ízig-vérig kitöltik a teret. A könyv, az amerikai életforma egy kevéssé ismert időszakáról szól, ami úgy gondolom nem csak a vájt fülűek érdeklődését keltheti fel. Jó szórakozást (bár lehet, hogy ahhoz egy másik könyv kell).
Jack Kerouack: Az úton, regényét olvasom, amikor a nővér beront a kórterembe egy hatalmas – leginkább disznóölő késre emlékeztető – injekciós tűvel a kezében.
-TTZ úr? – kérdezi mosolyogva, s már le is kapja rólam a pizsama alsót. Egy csukló mozdulattal jelzi, hogy fordítsak neki hátat. Fél szavak sem kellenek, értjük egymást.
-Ugye volt pisilni?
-Igen – nyögöm mosolyogva, összeszorított farpofákkal. Az ember még sem tolja oda szívesen képesebbik felét, mindenféle idegen tárgyak kényére-kedvére.
Hideg permet a bőrön, határozott tisztogató mozdulatok.
-Szúrni, csípni, nyomni fog – mondja kedvesen, miközben lecsap a disznóölővel.
Az ígéret szép szó, az eszköz be is váltja, a hozzá fűzött reményeket. A beígért jelenségek, egymást követve bucskáznak végig idegpályáimon.
-Most már nem kel föl, nem mászkál! - Mondja határozottan, de ugyan olyan kedvesen és vidáman, mint ahogyan bejött, és már viharzik is tovább a kórtermek között, új áldozatot keresve.
A tiltás meghozza eredményét, csak azért is meg kell keresnem a kishelységet. Az ismeretlen bölcs szavait idézve, nincs semmi különbség a WC és a temető között, mert ha menni kell, hát menni kell. Alig lépek elő rejtekemből, mikor egy zselézett hajú, középkorú – biztonsági őr jegyeket mutató - műtős jelenik meg a színen. Ép hogy csak magamra tudom kapni, az alkalmi alsónadrágomat. Betakar, és már fut is velem a szekér. Érdeklődő, szánakozó betegtárs arcok végig a folyosón. Az egyiknek az orrát műtötték le, a másiknak a gégéjét metszették át, harmadiknak a szeme van letakarva. Ilyen lehetett a hét gyászmagyar Augsburg alatt. Aztán kevésbé népes területen gördül alattam a hordágy. Itt már csak fehérköpenyesek mozognak. Önműködő ajtók, a mennyezeten, három sorban futó csővezeték, egy fordulóban kék kávéautomata - jóleső illat, megjegyzem a helyét -, majd megérkezés a műtő előterébe. A hordágyról átszállás egy gördíthető műtőasztalra. Még teljesen magamnál vagyok, de a műtős már mindent intéz helyettem. Alám tolja a karját, fogom a nyakát és már át is emelt új fekhelyemre. A lábszárakra fásli, nehogy trombózis kapjak. A jobb kar bebugyolálva, leszorítva. A comboknál hozzá szíjaznak a fekhelyhez. Fejemen helyes kis gumisapka, olyan, mint amit konyhai dolgozók viselnek, csak ez halványzöld. Ez a kellék mindig a befőtteket fedő celofánborításra emlékeztet. Nő fején is megmosolyogtat, de nagyokat röhögnék, ha most látnám magam.
Egyszer csak meglódul alattam a műtőasztal. Új hely, új mennyezet. Megborzongok, hideg helység ez a műtő. Egy középkorú, komor szőke nő van csak bent, mikor betolattam. Nézem egy darabig a hátát. A szuggerálástól meg fordul, összeköszönünk. Az én kedves műtősön sok szerencsét kívánva magamra hagy a rideg tekintetűvel. A nő hozzám fordul és elkezd matatni a bal kezemmel. Bemutatkozik, ő az altató orvos asszisztense. Én is bemutatkozom, bár már háromszor megkérdezték, hogy az vagyok-e, aki vagyok. Azért nem bánom ezt a fölöslegesnek tűnő ellenőrzést, nehogy már más valaki alkatrészét szereljék ki belőlem.
Időnként bejön a látómezőmbe egy-egy maszkos, gumibugyi-sapkás fej. Reménytelen így beazonosítani bárkit. Az asszisztens közben kimerevítette a jobb karomat és bele varázsolt egy branült a kézfejembe. Ezen keresztül küldenek majd minden féle finom cseppeket a szervezetembe, ha szükséges. Az asszisztens arca hivatalosan nyugalmat sugároz, de minden mozdulata egy kalitkába zárt madár verdesését idézi. Közben oktat, hogy ne használjak gyógyszereket, inkább táplálék kiegészítőket, egészséges életmódot éljek, stb. Egyébként se kezdenék vele vitatkozni, de az adott körülmények között nincs is rá lehetőségem. Lassan felszívódik az injekció és éber nyugalom szál rám. A háttérben halk zene szól, a 60-70-es évek hangulatát idézve. A segédcsapatok már gyülekeznek, de az orvosok még nem érkeztek meg. Előbbiek nyögnek, morognak, hogy a doki kérte a korai kezdést, még sincs sehol. A jelenlévők hangjátékot adnak elő a látómezőmön kívül. Föl, fölbukkannak a tegnapi, aznapi, holnapi bajok. Az egyik nő, ma beszorult a metróalagútba. Tíz percig állt vele a szerelvény a sötétben. A történet egyre színesebb, így kezdi elveszíteni lapcsolatát a valósággal. Ha rosszindulatú lennék, azt mondanám, így kell egy késést megmagyarázni. A másik azt meséli, hogy várhatóan nem adják meg, az egészségügyben dolgozóknak a tizenharmadik havi bérüket. A televízióban, vagy a rádióban hallotta. Egy harmadik szerint, ezt nem merik megcsinálni. Aztán közös szólamra vált a kórus, kreálnak egy rajtuk kívülálló csoportot, azon kezdik köszörülni a nyelvüket. Megértem a reakciót, de még is az jut az eszembe, hogy nem jó dolog ideges mókusok közé mogyorót dobni. Elkezdem megnyugtatni magam. Nézem a fölöttem lévő reflektor. Még sötét, matt az üvege. A közepén, fekete műanyag csonk. Van rajra egy fém pöcök. Az a fém darab tíz órán áll – ahogy a repülősök mondanák. Most már fázom. A lábujjaimat a leszíjazás ellenére sikerül összedörzsölnöm, így egy kicsit jobb.
Egyszer csak megjelenik mögöttem az altató orvos. Hangjáról ismerem fel, már kétszer beszéltünk. Végtelenül kedves, de nekem valahogy még sem szimpatikus, van ilyen. Tudom, engem sem kedvel mindenki. Még ha nem is mondják a szemedbe, lehet azt tudni.
-El fogjuk altatni. Szóljon, ha jön az álmosság – mondja az altató orvos.
Arcomat könnyedén két tenyerébe fogja. Ha fölnézek, látom, figyel rám. Közben érzem, hogy folyadék áramlik a testembe a balkezembe szúrt szerkentyűn keresztül. Ahogy az intubációs cső agresszívan behatol a légcsövembe, és ahogy az altatató maszk felhelyezésre kerül, arra már nem emlékszem. Érzékelhetetlen mélység, megfoghatatlanságba süppedek. Több mint alvás. Kérhetnék egy szép álmot?
Orvosom és az asszisztense megérkezik. Koltai László doktor, a fiatal Presserre emlékeztet. Sajátos jelenség, kedvelem. Szőkés vöröses, hullámos haja a homlokába lóg, kerek Lennon szemüvege mögött savós kék tekintet, ami áthatóan kutatja beszélgető partnere arcát. Szerintem szórakozásból is arcdiagnózist végez, de ritkán néz a szemedbe. Nyakában farkasfog, vagy medveköröm lánc – tudom, nem vagyok jó ezeknek az állati csontoknak a felismerésében. Színes, többnyire téglavörös farmert, feszes, többnyire fekete pólót visel. Nem izompacsirta, de kisportolt felsőteste van. A műtőben egészen más. A laza külcsín eltűnik a sapka, a maszk és a zöld köpeny mögött. Határozott kézzel indítja az operációt. Rövid utasítások, szinte már parancsszavak hangzanak. A feltárandó felület steril, szép, jó tíz centiméteres bemetszés kerül a nyakra. Ez nem néz ki valami jól, kérem. Ilyen vágással egy kalandfilmben már a leszerepelt statiszták között lennék. Csipeszekkel szétfeszített bőrlebenyek a vágás mindkét oldalán. Nem mentem el megnézni a Badies kiállítást, és tessék, most itt van élőben. Élőben? Igen, úgy néz ki. Legalább a műszerek ezt jelzik, nekem jobb kézről.
Aztán elkezdődik az igazi munka. Egy göbös pajzsmirigyet kell eltávolítania az operáló csapatnak. A feladat nem annyira bonyolult, de nem is olyan egyszerű, főleg, ha az operatőr elegáns szeretne lenni. Mit is jelent itt, hogy elegáns. - Nem metélünk fölöslegesen - mondaná Koltai doktor. Nem vág át a nyaki izmokat, és nem vág el a hangszalag mozgató idegeket. Más helyen, más a szokás. Más sebész simám elmetszi a nevezett testrészeket, aztán összevarrja.
A hangszalag mozgató ideg serülése csak félig teszi némává az embert. A két hangszalag közül az egyik renyhén lebeg, míg a másik igyekszik összezárni. A külszínen nincs nagy különbség, csak az tapasztalható, hogy a fickó próbál beszélni, mint rég, de csak halkan és rekedten megy neki.
Ott tartunk éppen, hogy a doki próbálja kiszabadítani a pajzsmirigy tokot a nyaki izmok közül. Nagy, nehéz feje van a betegnek, ezért erős nyakizmai vannak. Az asszisztens, egy egészen friss, filigrán kollegina. Rendesen megizzad, ahogy feszíti az izmokat, hogy a doki hozzáférjen a célterülethez. A megnagyobbodott pajzsmirigy azonban hatalmas. Nem is az a baj, hogy nagy, hanem az, hogy rá van tapadva a környező izomszövetekre. Koltai dokinak, volt már nagyobb strúmával is dolga, de ez látszik, hogy nem lesz könnyű eset. A lebeny alsó részéhez csatlakozó eret, viszonylag könnyen eléri és kezeli is, de a felső érbecsatlakozás eltűnik a fül irányában. Úgy látszik, még sem lehet elegánsan műteni. Az asszisztensről több verejtéket törölgettek már le, mint vért a sebből. A doki úgy dönt, még is elvág egy nyaki izmot. Nem a fejbiccentőt, az még is csak ciki lenne, hanem egy kisebbet, egyel beljebb. Ettől kis szabad terület keletkezik, és az asszisztens is megpihentetheti legalább az egyik kezét. A lebeny feltárása tovább folyik. A felső ér, egy hosszú eszközzel még is megfoghatóvá válik, majd még eggyel, és így diszkréten átvágható. Nagyon fönt van, de sikerül elkötni a csonkot, a vérzés csillapodik. Most a doki kézzel fellazítja a lebeny tokját. Ez apró erekkel tapad a környezetéhez, ahogy fölszakadnak, megint minden csupa vér. Szívás, törlés folyamatosan. Megtörténik a hangszalag mozgató ideg preparálása is. Ez, az környező szövetekből való kiemelést és oldal irányú elhúzását jelent. Ez kész, szép munka. A baj az, hogy a pajzsmirigy még sem vált le teljes terjedelmében a környezetéről. Egy része – valószínűleg, régebbi szövetmintavétel hegesedéseinek nyomán – szinte rá van sülve a nyakizomra. Finom szeletelés következik. Pármai sonka, sárgadinnyével. Ez jut eszembe a vékony szeletekről. Aztán hosszú idő után végére érnek a tisztogatásnak. Már-már feldereng a boldog vég, amikor a doki agyán átfut az egyetemen halott mondás „az álmos könyv szerint nem jó dolog frissen elzárt ércsonk környékén kaparászni.” Ebben a pillanatban az elzárt ér kiszabadul és újra friss vérrel borítja be a havat. Persze ez most csak költői kép itt. A dolog nem veszélyes, az operatőr rutinosan ejti fogságba a makacs erecskét és kezeli le szakszerűen. De még mindig szivárog valahonnan a vér, de honnan? Újabb keresgélés, tisztogatás, égetés a vérzés csillapítására. Akkor meg az artériából kezd el spriccelni a vér. Ez már több a sokknál, nemde doktor úr. Én is itt volnék, kérem, valahol csak egy kicsit beljebb. Oda szorultam be, ahová nem ér el sziké, tampon és csipesz. Nem tetszenek még unni? Közel három órás műtét!
Hál’ Istenek minden nehézségen sikerül a dokinak úrrá lennie. Szorgos kezek rakják helyére a részeimet. A műtőslegény zselézett hajának látványa az első, amit felismerek a műtét után. Éppen jövök vissza a narkózisból. Óvatosan emeli fel közel százkilós terhemet, és mint beteg gyermeket helyez el a kórtermi ágyamon. Remek fickó ez is, és a nővérek is.
Pihentető zsibbadás, új már gyógyítót álom lep meg, és egy kósza gondolat: Kösz Doki!
Kilépett a saját árnyékából. Kezében reflektorral rávilágított a közönségre. Lelkesen megtapsolták önmagukat. Hófehér arca, mint a gésák holdja vakított a sötétben. Rasztafrizurája hajókötélként lebbent, míg zümmögve húzta át magát az éjszaka hegedűjén. Minden szempár gyönyörködve követte ruganyos mozgását. Mikor tenyerét kinyitva egy tócsa a lábam elé esett, megszólalt bennem a lelkiismeret.
Ezeregyszázhetvenben Essexben egy jámbor szerzetes Sex lexikont szerkesztett, a hatodik parancsolat (six) értelmezésére. A részletes leírásokat, mesterien szabott iniciálékkal díszítette a mester. A kódex oly tökéletes és élethű mű lett, hogy az apáton kívül, csak hetvenöt éven felüli barátok tanulmányozhatták, szigorú felügyelet mellett. A felvigyázók kettesével óvták az olvasót, nehogy az kárt tegyen magában, vagy a műben. Ők maguk – míg hetvenöt évesek nem lettek - tíz lépésnél nem mehettek közelebb a könyvhöz. A szigor ellenére, jöttek az aggok a világ minden tájáról. De olvasási engedélyt csak akkor kaphatott a vénülő jelölt, ha legalább három püspöktől hozott ajánlólevelet, és a kárhozat tüzét vállaló esküt tett, hogy soha senkinek nem beszél a látottakról. Ennek ellenére az Essex-i könyvtár híre egyre jobban terjedt a keresztény Európában.
Angolföldön sok minden megváltozott VIII. Henrik uralkodása alatt, ki túl mohón fogyasztva el feleségeit, összetűzésbe keveredett Rómával. A Pápa kiátkozott, Henrik visszaátkozott, és pillanatok alatt megalakult az anglikán egyház. Nem sokkal rá a múló idő hátán megérkeztek a puritánok. Ők nagy barátai az egyszerűségnek, és megveszekedett ellenei minden cifraságnak. Ezért sok korábbi cicomás egyházi művet juttattak parázsra, de e kemény jellemek, még sem tették máglyára, a titokban S-lex néven emlegetett kódexet. Telt múlt az idő, még egy kicsit telt, hogy gyarapodjon a szótagszám. Már-már elkallódott a könyv az idők labirintusában, mikor egy fúvós, Bach nagy barátja – sajnos neve feledésbe merült – átcsempészte tubája tokjában e gótikus műremeket Spanyolországba. Hogy innen mikor, s miként került Kubába, arról nem szól a fáma. Hogy ki tudott latinul a Karibi világban? Talány, talán egy kiugrott néger szerzetes. Az viszont tény, hogy a titkos képek, megéledtek a woodoo varázslásban. Sajnos e mágia mesterei nem mindent értelmeztek jól, de nagyon kreatívan pótolták latin műveltségük hiányosságait. A sok forgatástól a mű kézen-közön elenyészett, de nyomot hagyott az egész Latin-amerikai kultúrán. Példa erre, hogy a mai napig gót-gatyának hívják az általunk - nincs umlaut a gépemen L - jáger-alsónak ismert téli ruhadarabot. De a fő bizonyíték az, hogy a tuba-tokja kiejthetetlen tabu minden karibi golf klubban.
A szerződés utolsó pontja:
Az Olvasó, azzal, hogy e sorokat elolvassa vállalja, hogy amit olvasott elfogadja, úgy ahogy van, és később nem kötözködik.
- Ó áldott ihlet, vagy akár átkozott, csak jönnél már! – sóhajtja.
Délelőtt van. Tizenegy óra. Első sör, harmadik konyak. Itt ez a hely.
Jó kis hely. Piszkos és meleg. Bádog szocreál, piros és műbőr.
A csapos öt perce törölgeti ugyan azt a poharat. Nem kérdez semmit.
Beszélgetni lehet, de nem kell. Általában kihagyja.
Túl értelmiségi – úgy néznek rá. Nem tud proletárul, de szeret itt lenni.
Hallgatja az embereket, de ez sem hozza meg a várva várt változást.
Három hónapja nem fejezett be, egy árva sort sem.
Pedig igyekszik. Nekilát. Leteszi a tollat a papírra. Elkezdi: „Egyszer…” – de itt abba is marad. Újabb próba: „Miklós fölvette a barna kalapot…” – és kész, nincs tovább. Pedig Miklós okkal teszi fel azt a ronda kalapját, és biztosan el is akar menni valahová… De semmi, még egy csöpp sem hull alá a múzsa márvány kebléről.
Még két hét, és elfogy a nagyi öröksége. Ez sem inspirál? – kérdezi magától. Nincs válasz.
Forgatja a poharat és egyszer csak… Nem, ez még nem lehet az. Ez nem lehet a delírium tremens. Pedig a pohár alján ott van a nő. Az a bizonyos nő. De micsoda nő! Mindene megvan, de mennyire, hogy megvan. És kacér, olyan kacér, hogy az író combtövében megemelkedik a nadrág. A nő hátat fordít, közben delejesen visszanéz. Fél kézzel fölfogja a haját. A vékony bőrdzseki fölött szoborszerű nyak. A tarkón izgató pihék. A váll előbukkan a kabát alól. Gyönyörű! Lazul az öv, a nadrág csúszni kezd. Combja középig tolja le tépett farmerét. Nincs rajta alsónemű. Az író szeme „zoomol” – a popsi nagyobb lesz. A feszes domborulaton furcsa folt. Elmosódott látomás – milyen kicsi ez a pohár! – Az író egyre közelebbről nézi – a kép most már totálban áll. A bal farpofán írás jelenik meg – hrabali idill. A szöveg olvashatóvá válik. Az író jegyzetfüzet vesz elő, és elkezdi másolni, amit lát, s csak ír, csak ír, csak ír, csak ír…
Félig kinyílt ajkakkal várta, hogy elöntse testét a gyönyör. Kövér hasa remegett az izgalomtól. Közeledett a csúcspont. Szétcsúszott combjain rengett a háj. Megtörtént végre, amire több mint egy éve várt. Ez a mesztic végre az övé lett. A kreol forró test, az izmok ruganyossága, a fiatalság végre, végre az övé. Mióta vágyott rá? És ez az impozáns felkiáltójel! Mestermű! A természet remeke. Pán is megirigyelné. Megszűnt az átok! Végre nem csak kivénhedt, poros halántékú, löttyedt hímek szaglásszák körül. Végre itt ez az eleven erő, ami úgy járja át a testét, ahogy azt mindig is elképzelte. Ahogy vágyott rá. Kemény, tüzes, és igazi. Végre, végre, végre! Nem is érti, hogy kerülhetett eddig a vének csapdájába. Miért kellett hamvasságát a kornyadtság oltárán feláldozni. Miért tartotta magát kevesebbnek, alacsonyabb rendűnek? Miért gondolta, hogy csúf a teste, és hogy fiatalsággal kell fizetni a hiányzó bájért? Miért, miért, miért volt ilyen hülye? Egy élete van. Ebben kell megtalálnia a boldogságot, ebbe kell beletölteni mindazt, ami belefér. Sietni kell! Múlik az idő, és még nem gyűjtött össze elég emléket a távoli téli estékre… Bőrredői megremegtek, ahogy teste a kéj csúcspontján elernyedt. Hörögve bugyogott fel torkából az élvezet hangja.
A lány felriadd. Hosszú haja csapzottan tapadt az arcára. Karcsú teste még remegett az álomban megélt szenvedélytől, de szürke szeme iszonyattól szűkült résnyire. Azt álmodta, hogy kövér! Szőrös, és denevér.
A Terézváros déli csücskében, a Káldy Gyula utcában van dolgom. Nyugodt, bensőséges hangulatú környék, már amennyire egy belső pesti kerülettől kitelik. Korán érkezem, így van időm bóklászni. Először a helyszínre sétálok. A rövid utcácska, a Király és a Paulai Ede utcák közé ékelődik be. Ismerem a környéket, jó néhány évvel ezelőtt irodája volt itt annak a cégnek, akiknek dolgoztam. Az akkor, kissé lepukkadt kerület részre, rányomta bélyegét a szocialista ingatlankezelés több évtizedes hanyagsága. A rendszerváltást követő lakásprivatizáció és az önkormányzati ingatlan értékesítés – most ne firtassuk a föl-fölröppenő ingatlan spekulációs ügyleteket -, erősen megváltoztatta az állag magóvás kérdéskörét. Bár gyakran, heves viták dúlnak a területet érintő városrendezési tervek körül, - laikusként nem tisztem döntőbíróként tetszelegni - véleményem szerint, e változások, jó hatással van a környék arculatára. Harmonizálva változik, építészetileg is, mentálisan is. Itt is, ott is egy-egy foghíj telekre beépített új lakóépület, amott egy irodaház, emitt meg felújított szecessziós, vagy neoklasszicista épületek adnak helyet egy-egy galériáknak, vagy lakberendezési stúdiónak. Sárközi Mátyás néhány éve megjelent útikönyve, „A Király utcán végestelen-végig” lassan átírásra érik.
Visszatérve a sétához, a Király utca 26 alatt egy morbid kiállítás tablójával kacérkodom. Bodies - Emberi testek. Halott, preparált valódi testek – bőr nélküli, látható izmok, kettéfűrészelt korpusz, előbukkanó belső szervek, legalább is ez az, ami a plakátokról kiderül. Kórházi emlékeim jutnak eszembe. Tizennyolc évesen műtősként ismerkedtem az egészségüggyel. Egy alkalommal megkértek, hogy vigyem le a szemetet. Véletlenül a proszektúra edényét nyitottam ki. Nylon zacskóban máj és más belsőségek tűntek elő. Életre szóló élmény volt. Nyilvánvaló, hogy ez a mostani kiállítás egyedül álló, rendkívüli. Különös lehetőséget, úgy megtekinteni az embert, ahogy leginkább a boncoló orvosok láthatják. Van benne valami lenyűgöző, de még úgy gondolatom, hogy ez az egész dolog, így kegyeletsértő. Van-e jogom hozzá, hogy ezekez a valaha élt embereket, bőrüktől lemeztelenítve, teljesen kitárulkozva megnézzem? Döntök, hogy még sem megyek be. Az eltemetettség állapotát kívánom ezeknek a valaha létezőknek.
Évekkel ezelőtt ez hasonló kiállításon, disznó vérrel lelocsolt emberi szobor torzók voltak kiállítva egy elhagyott templomban. Az akkor nagy botrányt kavart, bár azt hiszem leginkább a helyszín meggyalázása miatt. Most e kiállítás kapcsán semmi különös visszhang. Bár lehet, hogy csak én vagyok süket.
A Kalas néni féle kis ház ott állt a Bodó-soron az utolsó épületek között. A nagy iparváros északi pereme olyan, mint egy falu. Csöndes és nyugodt. Az ablakok a völgy túl oldalán elterülő kohászat nagy szürke tömbjére néznek. Város a városban. Tízezernél is több munkás koptatja a munkapadokat műszakról-műszakra. Nappal a kémények sötét füstjét, éjszaka a vasolvasztóból kikerülő folyékony érc-salak bíbor lávatüzét lehet látni. Egész hegy épült már a kénes gázokat eregető salakból. Itt holdbéli a táj. A völgy mások oldalán a levegő már egészen tiszta. A zúzott kővel feltöltött út a zöldellő határba vezet. Oda, ahol magánosok művelik a földet, most az 1960-as években is. Az itteni, rendkívül alacsony aranykoronájú parcellák nem kellettek a Miskolci Tsz-nek. Ezeket meghagyták a parasztgazdáknak, a Forrai testvéreknek, Pálinkásnak, Tasznernek és a többieknek. Kora reggel, míg másokat a gyár kapui nyelnek el, ők zörgő szekerekkel hajtanak ki a mezőre, hogy szívós munkával termeljenek krumplit, árpát, kukoricát. Más nem igen terem meg erre felé. A Bodó-sor összes házhelye belemar az agyagos domboldalba. Az egész hegyoldal olyan, mint egy sajt. Pincék furkálják át meg át a talajt. Tégla és beton támfalak védik utca hosszat a házakat, hogy a föld rájuk ne csússzon. Itt él János és Jolán, harminc körüliek. Éveken keresztül gyűjtögettek, hogy legyen saját helyük. Addig nem házasodtak össze, míg együtt nem volt a pénz. Másfél éve szerezték meg a kis házat. Szoba, konyha, meg valami kis kamra. Közös a porta Kalas nénivel, aki egy még kisebb házacskában él. Az öregasszonnyal nincs baj, rendkívül jólelkű teremtés. A fiai ötvenhatban disszidáltak. A városban nincs senkije, ezért a fiatalokkal úgy bánik, mintha rokonai lennének. János esztergályos a gyárban. Három műszakba jár, ma éppen délelőttös. Jolán raktárosként dolgozik ugyanott. Nem így indult az életük, de sem nekik, sem másnak nincs ideje a múlt dicsőségén merengeni. Az asszony ma kivételesen otthon maradhatott. Beteg az alig fél éves gyerek. Állandóan gyulladásban van a mandulája. Kapja az injekciókat, látszólag hamar rendbe is jön. De minduntalan megfázik, és akkor a láza újra az egekbe szökik. A munkahelyen már többször szóba hozta a művezető a sok betegszabadságot. Még a szakszervezeti bizalmi is ráförmedt: „Nem elég hogy az elvtársnő klerikális családból származik, de még a gyereke miatt is folyton kiesik a termelésből?” A nagymama segít, amikor tud, de egy ilyen picinek még az anyjára van szüksége, ha baj van.
Ezen az őszön nagyon sok eső esett. Talán emiatt is olyan megfázós a gyerek. Baj az is, hogy a sok csapadék, szemmel láthatólag sárként mossa el a földet a támfalak mellől.
A fiatalasszony teát készít a gyereknek. Maga sem tudja miért, mintegy isteni sugallatra, kimegy a teafűvel az udvari szemetes edényhez. Ekkor furcsa robaj hallatszik a domboldal felől. A támfal, ami eddig a házat óvta, most megremeg, és kártyavárként omlik össze. Hatalmas súlyával rádől a kis család házára. Cserepek csattannak, gerendák pattannak, téglák repülnek szerteszét. Füstszerű porfelhő lepi el a környéket. Szempillantás alatt ajtók csapódnak. A környező házakból emberek szaladnak elő. Először a kíváncsiság hajtja őket, aztán a rémület. Mi okozhatta azt a nagy robajt? Borzalom ül ki az arcokon, amikor meglátják a romokra felkapaszkodó fiatalasszonyt. „A kisfiam, a kisfiam!” – sikoltja. Emberek jönnek, törik a kapu még megmaradt szárnyait. Próbálnak segíteni, de azt se tudják, hova kapjanak. Az asszony eszét vesztve körömmel kaparja a téglákat. Sír, egyre csak sír. A leomlott támfal porig rombolta az épület hegy felőli oldalát. A konyha teljesen eltűnt. Az egész csak egy kupac törmelék. Még egy árva kanál sem maradt épen. Az asszony innen próbál a szoba felé közelíteni, ahol a gyermek aludt, amikor kilépett a házból. A szoba falaiból néhány rozzant faldarab még állt.
Szirénázó tűzoltóautó fékez a porta előtt. Valaki értesítette őket. Nagyon hamar a helyszínre értek. Egyenruhások ugranak ki a kocsiból. Értetlenül állnak a romok előtt. Aztán hamar megértik, mi a dolguk. A zavarodott asszony szavaiból kihámozzák, hogy egy pici gyerek van a romok alatt. Talán még él. A tűzoltók szakértelemmel verik szét az utcai ablak összeroskadt kereteit. Az egyik már be is mászott a félig beomlott szobába. Az asszony utána, hiába próbálják megállítani. A tűzoltó a félhomályban kiságyra lesz figyelmes. A fekvőhelyen párnák között, dunyhával betakarva a gyermek. Csak az arcocskája látszik ki az ágyneműk közül. Körülötte mindenütt téglák, de nem sebesítette meg egy sem. A tűzoltó óvatosan emeli fel, majd a mögötte toporgó nőnek adja át. Óvatosan kiemelik anyát és gyermekét a tönkrement épületből.
A romhalmaz előtt tanácstalanul állnak az emberek. Sajnálkoznak. Ez a két, szegény fiatal, éppen csak elkezdte közös életét, máris utolérte őket a baj. Titokban mégis örülnek, hogy nem őket sújtotta a szerencsétlenség. „Ennek a csöppségnek, azért jó őrangyala van!” – mondja egy öregasszony, és megsimogatja a gyermek, poros arcocskáját.
Jánost rendőrautóval hozták haza a gyárból. Haza? Ami már nem létezik. Nem csak a falak omlottak össze, minden oda lett. Állnak a romok előtt, egymást átölelve, gyerekkel a karjukon. A nő már nem zokog, csöndesen sír. A férfi arcába most vésődik ez első komoly ránc. Bibliai kép. Kiűzetve a paradicsomból.
haos lassan, komótosan, egyesével nyújtotta ki elgémberedett lábait, majd csápjait hátracsapva kilépdelt rejtekéből. Büszke volt áramvonalas hosszúkás testére, fénylő barna páncéljára. Chaos bogár volt. Az emberek világában csótánynak nevezték a fajt, amibe tartozott.
Sajátos életet élt. Ő maga sem tudta eldönteni, hogy szereti-e ezt az életet, vagy sem. Kétségtelenül veszélyes volt, a szó szoros értelemben vett túlélési harc. A mindennapi izgalom annyira részévé vált életének, hogy ha valamelyik nap, hajsza vagy menekülés nélkül telt el, már-már hiányérzete támadt. Élvezte a veszélyt. Bár voltak napok, mikor pokolba kívánta az egészet, és legszívesebben maga alá húzott lábakkal csak aludt-aludt volna.
Története egyszerű, meghatározott program szerint zajlott. Élete arról szólt, hogy túl kellett élnie a növendék kort, felnőtté kellett válnia, területet szereznie, harcba szállva fajtársaival, hogy aztán szaporodhasson. Tudta, hogy egyszer eljön majd az elmúlás ideje is, mikor kitinpáncélját, - mint szobrot - hátra hagyva átmegy egy másik állapotba. Sok-sok ilyen elhalt páncélost látott már élete során, de sosem érzett félelmet, vagy szomorúságot. Inkább megcsodálta a látványos egyedek varázsos vázait. Nem titkolt büszkeséggel vette tudomásul, hogy ő a legjobbak közül való. Tudta, hogy jókötésű, egészséges vérvonalú családból származik.
Chaos szerette, hogy a létezés ilyen egyszerű. Érdekes volt, hogy tudott dolgokat, amiket nem tanult és nem is tapasztalt. Hogy-e bölcsesség – ha ez az –, honnan származott, arra nem volt képes rájönni. Sejtette, hogy bensőjében hordozza az ősöktől örökölt üzenetet, amit ő is tovább ad az utódoknak.
Nyugtalanságot érzett a világban. Valami meghallhatatlan zaj volt az. Vibrált, reszketett a levegő. Fajának, dönteni kellett valamiről. Olyasmiről, hogy menjenek, vagy ne menjenek, hogy föl vagy le, hogy jobbra vagy balra. Chaos érezte, hogy a dolog még sem olyan fontos. A ricsaj nem érte van. A vezérségről volt szó. Néhány főbogár előbb halkan, majd egyre hangosabban a barátságát, támogatását, figyelmét követelte, de tudta, hogy feléje sem fordulnak, midőn a csapat meghozta döntését. Több ízben volt ez már így. Emlékezett a vöröshangyák uralmának idejére is. Akkor is voltak úrhatnám fajtársai, akik kiszolgáltatták a betolakodókat siralmas látszat hatalomért cserébe. Most sincs nagyon másként, csak a hatalom színe, arca változott kissé. Ifjabb korában – a látható létminőség különbsége miatt – vadul, és őszintén irigyelte a hatalom uszályában élő társait. Később – jobb híján – megsajnálta, majd lesajnálta őket. Valami megérett benne, nem bosszantotta már többé a különbség. Az zavarta csak, azon bosszankodott, azt nem értette, hogy a többiek, az általa is ismert igazak, miért dőlnek be újra és újra, a hamis, megkopott ígéreteinek. Aztán önvizsgálatot tartott, és rájött, hogy nem ő bogarak Nagy Ítélő Mestere. Úgy döntött, hogy játéknak, a csapat időszakos társas játékának tekinti az egészet. Ettől megnyugodott, sőt láthatóan még érdeklődni is képessé vált. Szomorkodott a szomorkodókkal, vígadott a vígadókkal, mert jobb volt részese lenni e játéknak, mint sem kirekesztődni, kimaradni ebből az egészből. Azt azért tudta, nagyon tudta, hogy amiért él, az nem EZ!
Felnézett a nyitott ablak felé. Jó volt. Az a pár csepp sör, amit egy eldőlt üvegben talált, kellemesen bódította. Most nyugodtan állt a fénykörben, tagjai ellazultak. Hagyta, hogy a napsugarak, szelíden megérintsék, átmelegítve tagjait, és érezte, hogy a pajkos szellővel miként száguld tova az Idő.
A pajkos szellőt, a múló idő szelét, egy lezuhanó papucs okozta, s ahogy az földet ért, múlt idejűvé tette Chaos történetét.
„Két fiatal német nekilát a világ fölmérésének a XVIII. század végén. Az egyikük, Alexander von Humboldt átvág az őserdőn és a sztyeppén, bejárja az Orinocót, önmagán kísérletezve mérgeket próbál ki, megszámolja a bennszülöttek fején a tetveket, belebújik a barlangokba, megmássza a vulkánokat és emberevőkkel vacsorázik. A matematikus és csillagász Carl Friedrich Gauss, aki nem tudja az életét nők nélkül élni, mégis képes a nászéjszakán kiugrani a hitvesi ágyból egy képlet lejegyzése kedvéért, Göttingenben bebizonyítja, hogy a tér görbül…”
Az anyósommal összevesztünk, annyira felizgatott minket a város aktuális gazdaságpolitikája. Itt vannak ezek a szegény parkolási társulások. Nem elég, hogy újabb és újabb területekre kell kiépítenie a rendszert, - új automaták, energia ellátás biztosítása, figyelmeztető táblák felállítása, felfestés, munkaerő felvétel, betanítás, újabb fényképezőgépek vásárlása – de még a békát is önként kell lenyelniük. A saját szóvivőjükkel mondatják be a rádióba, hogy a jövő évi díjemelés célja a belvárosi forgalom csökkentése. Értem én, hogyne érteném, magam is a belvárosban lakom, még is furcsa érzésem támadt. Az egésznek olyan középkori retro hangulata van, mint amikor a boszorkányégetéshez a családnak kellett biztosítania a tüzelőt. Brrr.
Nórát, korát tekintve akár vénlánynak is mondhatnánk, de ma már a sokkal jobban csengő szinglinek nevezzük az ilyen életformát választó nőket. Hozzáállását tekintve úgy néz ki, hogy nem sok minden fog megváltozni ezen a téren a közeljövőben sem. Ráadásul családnevét és bizonyos testrészét tréfás kiszólásokkal hozzák párhuzamba. 
Évtizedek óta tervezem, hogy elolvasom Kerouacnak ezt regényét. Igaz, sokáig azt sem tudtam, hogy mást is írt. Valamikor a hetvenes években, egy könyv borítóján olvastam néhány sort az amerikai beat nemzedékről. Az általam is kedvelt, azonos nevű zenei kultúra, a sejtelmes, lázadó irodalom, ami ráadásul még amerikai is, felkeltette az érdeklődésemet. Ginsbergre, Kerouacra és Updikere emlékszem abból a listából. A könyvtár, ahová jártam rendelkezett Updike regényeivel, és Ginsberg verseire is ráakadtam egy-egy antológiában, de Kerouacot nem tudtam megszerezni. Ginsberg „üvöltése” érdekes volt, de akkor, tizenhat évesen nem értettem. A másság védelmében felszólaló ember, számomra követhetetlen, stílusában távoli volt. Updiketól a Nyúlcipő című regénye került a kezembe. Ez egy amerikai kisváros, még kisebb polgárának kínos, időnként keserves életét meséli. Sajnos prekoncepcióval fogtam az olvasáshoz. Elképzeltem valami „ütőset”, valami mozgalmasat, pezsgő ritmustól feszes szöveget, de a depresszión kívül semmi nem kaptam. Sajnos Updike későbbi nyúl történetei – Nyúl a főhős neve – sem változtatták meg a véleményemet.
lettek - tíz lépésnél nem mehettek közelebb a könyvhöz. A szigor ellenére, jöttek az aggok a világ minden tájáról. De olvasási engedélyt csak akkor kaphatott a vénülő jelölt, ha legalább három püspöktől hozott ajánlólevelet, és a kárhozat tüzét vállaló esküt tett, hogy soha senkinek nem beszél a látottakról. Ennek ellenére az Essex-i könyvtár híre egyre jobban terjedt a keresztény Európában.
