haos lassan, komótosan, egyesével nyújtotta ki elgémberedett lábait, majd csápjait hátracsapva kilépdelt rejtekéből. Büszke volt áramvonalas hosszúkás testére, fénylő barna páncéljára. Chaos bogár volt. Az emberek világában csótánynak nevezték a fajt, amibe tartozott.

Sajátos életet élt. Ő maga sem tudta eldönteni, hogy szereti-e ezt az életet, vagy sem. Kétségtelenül veszélyes volt, a szó szoros értelemben vett túlélési harc. A mindennapi izgalom annyira részévé vált életének, hogy ha valamelyik nap, hajsza vagy menekülés nélkül telt el, már-már hiányérzete támadt. Élvezte a veszélyt. Bár voltak napok, mikor pokolba kívánta az egészet, és legszívesebben maga alá húzott lábakkal csak aludt-aludt volna.

Története egyszerű, meghatározott program szerint zajlott. Élete arról szólt, hogy túl kellett élnie a növendék kort, felnőtté kellett válnia, területet szereznie, harcba szállva fajtársaival, hogy aztán szaporodhasson. Tudta, hogy egyszer eljön majd az elmúlás ideje is, mikor kitinpáncélját, - mint szobrot - hátra hagyva átmegy egy másik állapotba. Sok-sok ilyen elhalt páncélost látott már élete során, de sosem érzett félelmet, vagy szomorúságot. Inkább megcsodálta a látványos egyedek varázsos vázait. Nem titkolt büszkeséggel vette tudomásul, hogy ő a legjobbak közül való. Tudta, hogy jókötésű, egészséges vérvonalú családból származik.

Chaos szerette, hogy a létezés ilyen egyszerű. Érdekes volt, hogy tudott dolgokat, amiket nem tanult és nem is tapasztalt. Hogy-e bölcsesség – ha ez az –, honnan származott, arra nem volt képes rájönni. Sejtette, hogy bensőjében hordozza az ősöktől örökölt üzenetet, amit ő is tovább ad az utódoknak.

Nyugtalanságot érzett a világban. Valami meghallhatatlan zaj volt az. Vibrált, reszketett a levegő. Fajának, dönteni kellett valamiről. Olyasmiről, hogy menjenek, vagy ne menjenek, hogy föl vagy le, hogy jobbra vagy balra. Chaos érezte, hogy a dolog még sem olyan fontos. A ricsaj nem érte van. A vezérségről volt szó. Néhány főbogár előbb halkan, majd egyre hangosabban a barátságát, támogatását, figyelmét követelte, de tudta, hogy feléje sem fordulnak, midőn a csapat meghozta döntését. Több ízben volt ez már így. Emlékezett a vöröshangyák uralmának idejére is. Akkor is voltak úrhatnám fajtársai, akik kiszolgáltatták a betolakodókat siralmas látszat hatalomért cserébe. Most sincs nagyon másként, csak a hatalom színe, arca változott kissé. Ifjabb korában – a látható létminőség különbsége miatt – vadul, és őszintén irigyelte a hatalom uszályában élő társait. Később – jobb híján – megsajnálta, majd lesajnálta őket. Valami megérett benne, nem bosszantotta már többé a különbség. Az zavarta csak, azon bosszankodott, azt nem értette, hogy a többiek, az általa is ismert igazak, miért dőlnek be újra és újra, a hamis, megkopott ígéreteinek. Aztán önvizsgálatot tartott, és rájött, hogy nem ő bogarak Nagy Ítélő Mestere. Úgy döntött, hogy játéknak, a csapat időszakos társas játékának tekinti az egészet. Ettől megnyugodott, sőt láthatóan még érdeklődni is képessé vált. Szomorkodott a szomorkodókkal, vígadott a vígadókkal, mert jobb volt részese lenni e játéknak, mint sem kirekesztődni, kimaradni ebből az egészből. Azt azért tudta, nagyon tudta, hogy amiért él, az nem EZ! 

Felnézett a nyitott ablak felé. Jó volt. Az a pár csepp sör, amit egy eldőlt üvegben talált, kellemesen bódította. Most nyugodtan állt a fénykörben, tagjai ellazultak. Hagyta, hogy a napsugarak, szelíden megérintsék, átmelegítve tagjait, és érezte, hogy a pajkos szellővel miként száguld tova az Idő.

 

A pajkos szellőt, a múló idő szelét, egy lezuhanó papucs okozta, s ahogy az földet ért, múlt idejűvé tette Chaos történetét.