-          TTZ úr? – kérdezi mosolyogva, s már le is kapja rólam a pizsama alsót. Egy csukló mozdulattal jelzi, hogy fordítsak neki hátat. Fél szavak sem kellenek, értjük egymást.

-          Ugye volt pisilni?

-          Igen – nyögöm mosolyogva, összeszorított farpofákkal. Az ember még sem tolja oda szívesen képesebbik felét, mindenféle idegen tárgyak kényére-kedvére.

Hideg permet a bőrön, határozott tisztogató mozdulatok.

-          Szúrni, csípni, nyomni fog – mondja kedvesen, miközben lecsap a disznóölővel.

Az ígéret szép szó, az eszköz be is váltja, a hozzá fűzött reményeket. A beígért jelenségek, egymást követve bucskáznak végig idegpályáimon.

-          Most már nem kel föl, nem mászkál! - Mondja határozottan, de ugyan olyan kedvesen és vidáman, mint ahogyan bejött, és már viharzik is tovább a kórtermek között, új áldozatot keresve.

A tiltás meghozza eredményét, csak azért is meg kell keresnem a kishelységet. Az ismeretlen bölcs szavait idézve, nincs semmi különbség a WC és a temető között, mert ha menni kell, hát menni kell. Alig lépek elő rejtekemből, mikor egy zselézett hajú, középkorú – biztonsági őr jegyeket mutató - műtős jelenik meg a színen. Ép hogy csak magamra tudom kapni, az alkalmi alsónadrágomat. Betakar, és már fut is velem a szekér. Érdeklődő, szánakozó betegtárs arcok végig a folyosón. Az egyiknek az orrát műtötték le, a másiknak a gégéjét metszették át, harmadiknak a szeme van letakarva. Ilyen lehetett a hét gyászmagyar Augsburg alatt. Aztán kevésbé népes területen gördül alattam a hordágy. Itt már csak fehérköpenyesek mozognak. Önműködő ajtók, a mennyezeten, három sorban futó csővezeték, egy fordulóban kék kávéautomata - jóleső illat, megjegyzem a helyét -, majd megérkezés a műtő előterébe. A hordágyról átszállás egy gördíthető műtőasztalra. Még teljesen magamnál vagyok, de a műtős már mindent intéz helyettem. Alám tolja a karját, fogom a nyakát és már át is emelt új fekhelyemre. A lábszárakra fásli, nehogy trombózis kapjak. A jobb kar bebugyolálva, leszorítva. A comboknál hozzá szíjaznak a fekhelyhez. Fejemen helyes kis gumisapka, olyan, mint amit konyhai dolgozók viselnek, csak ez halványzöld. Ez a kellék mindig a befőtteket fedő celofánborításra emlékeztet. Nő fején is megmosolyogtat, de nagyokat röhögnék, ha most látnám magam.

Egyszer csak meglódul alattam a műtőasztal. Új hely, új mennyezet. Megborzongok, hideg helység ez a műtő. Egy középkorú, komor szőke nő van csak bent, mikor betolattam. Nézem egy darabig a hátát. A szuggerálástól meg fordul, összeköszönünk. Az én kedves műtősön sok szerencsét kívánva magamra hagy a rideg tekintetűvel. A nő hozzám fordul és elkezd matatni a bal kezemmel. Bemutatkozik, ő az altató orvos asszisztense. Én is bemutatkozom, bár már háromszor megkérdezték, hogy az vagyok-e, aki vagyok. Azért nem bánom ezt a fölöslegesnek tűnő ellenőrzést, nehogy már más valaki alkatrészét szereljék ki belőlem.

Időnként bejön a látómezőmbe egy-egy maszkos, gumibugyi-sapkás fej. Reménytelen így beazonosítani bárkit. Az asszisztens közben kimerevítette a jobb karomat és bele varázsolt egy branült a kézfejembe. Ezen keresztül küldenek majd minden féle finom cseppeket a szervezetembe, ha szükséges. Az asszisztens arca hivatalosan nyugalmat sugároz, de minden mozdulata egy kalitkába zárt madár verdesését idézi. Közben oktat, hogy ne használjak gyógyszereket, inkább táplálék kiegészítőket, egészséges életmódot éljek, stb. Egyébként se kezdenék vele vitatkozni, de az adott körülmények között nincs is rá lehetőségem. Lassan felszívódik az injekció és éber nyugalom szál rám. A háttérben halk zene szól, a 60-70-es évek hangulatát idézve. A segédcsapatok már gyülekeznek, de az orvosok még nem érkeztek meg. Előbbiek nyögnek, morognak, hogy a doki kérte a korai kezdést, még sincs sehol. A jelenlévők hangjátékot adnak elő a látómezőmön kívül. Föl, fölbukkannak a tegnapi, aznapi, holnapi bajok. Az egyik nő, ma beszorult a metróalagútba. Tíz percig állt vele a szerelvény a sötétben. A történet egyre színesebb, így kezdi elveszíteni lapcsolatát a valósággal. Ha rosszindulatú lennék, azt mondanám, így kell egy késést megmagyarázni. A másik azt meséli, hogy várhatóan nem adják meg, az egészségügyben dolgozóknak a tizenharmadik havi bérüket. A televízióban, vagy a rádióban hallotta. Egy harmadik szerint, ezt nem merik megcsinálni. Aztán közös szólamra vált a kórus, kreálnak egy rajtuk kívülálló csoportot, azon kezdik köszörülni a nyelvüket. Megértem a reakciót, de még is az jut az eszembe, hogy nem jó dolog ideges mókusok közé mogyorót dobni. Elkezdem megnyugtatni magam. Nézem a fölöttem lévő reflektor. Még sötét, matt az üvege. A közepén, fekete műanyag csonk. Van rajra egy fém pöcök. Az a fém darab tíz órán áll – ahogy a repülősök mondanák. Most már fázom. A lábujjaimat a leszíjazás ellenére sikerül összedörzsölnöm, így egy kicsit jobb.

Egyszer csak megjelenik mögöttem az altató orvos. Hangjáról ismerem fel, már kétszer beszéltünk. Végtelenül kedves, de nekem valahogy még sem szimpatikus, van ilyen. Tudom, engem sem kedvel mindenki. Még ha nem is mondják a szemedbe, lehet azt tudni.

-          El fogjuk altatni. Szóljon, ha jön az álmosság – mondja az altató orvos.

 Arcomat könnyedén két tenyerébe fogja. Ha fölnézek, látom, figyel rám. Közben érzem, hogy folyadék áramlik a testembe a balkezembe szúrt szerkentyűn keresztül. Ahogy az intubációs cső agresszívan behatol a légcsövembe, és ahogy az altatató maszk felhelyezésre kerül, arra már nem emlékszem. Érzékelhetetlen mélység, megfoghatatlanságba süppedek. Több mint alvás. Kérhetnék egy szép álmot?

Orvosom és az asszisztense megérkezik. Koltai László doktor, a fiatal Presserre emlékeztet. Sajátos jelenség, kedvelem. Szőkés vöröses, hullámos haja a homlokába lóg, kerek Lennon szemüvege mögött savós kék tekintet, ami áthatóan kutatja beszélgető partnere arcát. Szerintem szórakozásból is arcdiagnózist végez, de ritkán néz a szemedbe. Nyakában farkasfog, vagy medveköröm lánc – tudom, nem vagyok jó ezeknek az állati csontoknak a felismerésében. Színes, többnyire téglavörös farmert, feszes, többnyire fekete pólót visel. Nem izompacsirta, de kisportolt felsőteste van. A műtőben egészen más. A laza külcsín eltűnik a sapka, a maszk és a zöld köpeny mögött. Határozott kézzel indítja az operációt. Rövid utasítások, szinte már parancsszavak hangzanak. A feltárandó felület steril, szép, jó tíz centiméteres bemetszés kerül a nyakra. Ez nem néz ki valami jól, kérem. Ilyen vágással egy kalandfilmben már a leszerepelt statiszták között lennék. Csipeszekkel szétfeszített bőrlebenyek a vágás mindkét oldalán. Nem mentem el megnézni a Badies kiállítást, és tessék, most itt van élőben. Élőben? Igen, úgy néz ki. Legalább a műszerek ezt jelzik, nekem jobb kézről.

Aztán elkezdődik az igazi munka. Egy göbös pajzsmirigyet kell eltávolítania az operáló csapatnak. A feladat nem annyira bonyolult, de nem is olyan egyszerű, főleg, ha az operatőr elegáns szeretne lenni. Mit is jelent itt, hogy elegáns. - Nem metélünk fölöslegesen - mondaná Koltai doktor. Nem vág át a nyaki izmokat, és nem vág el a hangszalag mozgató idegeket. Más helyen, más a szokás. Más sebész simám elmetszi a nevezett testrészeket, aztán összevarrja.

A hangszalag mozgató ideg serülése csak félig teszi némává az embert. A két hangszalag közül az egyik renyhén lebeg, míg a másik igyekszik összezárni. A külszínen nincs nagy különbség, csak az tapasztalható, hogy a fickó próbál beszélni, mint rég, de csak halkan és rekedten megy neki.

Ott tartunk éppen, hogy a doki próbálja kiszabadítani a pajzsmirigy tokot a nyaki izmok közül. Nagy, nehéz feje van a betegnek, ezért erős nyakizmai vannak. Az asszisztens, egy egészen friss, filigrán kollegina. Rendesen megizzad, ahogy feszíti az izmokat, hogy a doki hozzáférjen a célterülethez. A megnagyobbodott pajzsmirigy azonban hatalmas. Nem is az a baj, hogy nagy, hanem az, hogy rá van tapadva a környező izomszövetekre. Koltai dokinak, volt már nagyobb strúmával is dolga, de ez látszik, hogy nem lesz könnyű eset. A lebeny alsó részéhez csatlakozó eret, viszonylag könnyen eléri és kezeli is, de a felső érbecsatlakozás eltűnik a fül irányában. Úgy látszik, még sem lehet elegánsan műteni. Az asszisztensről több verejtéket törölgettek már le, mint vért a sebből. A doki úgy dönt, még is elvág egy nyaki izmot. Nem a fejbiccentőt, az még is csak ciki lenne, hanem egy kisebbet, egyel beljebb. Ettől kis szabad terület keletkezik, és az asszisztens is megpihentetheti legalább az egyik kezét. A lebeny feltárása tovább folyik. A felső ér, egy hosszú eszközzel még is megfoghatóvá válik, majd még eggyel, és így diszkréten átvágható. Nagyon fönt van, de sikerül elkötni a csonkot, a vérzés csillapodik. Most a doki kézzel fellazítja a lebeny tokját. Ez apró erekkel tapad a környezetéhez, ahogy fölszakadnak, megint minden csupa vér. Szívás, törlés folyamatosan. Megtörténik a hangszalag mozgató ideg preparálása is. Ez, az környező szövetekből való kiemelést és oldal irányú elhúzását jelent. Ez kész, szép munka. A baj az, hogy a pajzsmirigy még sem vált le teljes terjedelmében a környezetéről. Egy része – valószínűleg, régebbi szövetmintavétel hegesedéseinek nyomán – szinte rá van sülve a nyakizomra. Finom szeletelés következik. Pármai sonka, sárgadinnyével. Ez jut eszembe a vékony szeletekről. Aztán hosszú idő után végére érnek a tisztogatásnak. Már-már feldereng a boldog vég, amikor a doki agyán átfut az egyetemen halott mondás „az álmos könyv szerint nem jó dolog frissen elzárt ércsonk környékén kaparászni.” Ebben a pillanatban az elzárt ér kiszabadul és újra friss vérrel borítja be a havat. Persze ez most csak költői kép itt. A dolog nem veszélyes, az operatőr rutinosan ejti fogságba a makacs erecskét és kezeli le szakszerűen. De még mindig szivárog valahonnan a vér, de honnan? Újabb keresgélés, tisztogatás, égetés a vérzés csillapítására. Akkor meg az artériából kezd el spriccelni a vér. Ez már több a sokknál, nemde doktor úr. Én is itt volnék, kérem, valahol csak egy kicsit beljebb. Oda szorultam be, ahová nem ér el sziké, tampon és csipesz. Nem tetszenek még unni? Közel három órás műtét!

Hál’ Istenek minden nehézségen sikerül a dokinak úrrá lennie. Szorgos kezek rakják helyére a részeimet. A műtőslegény zselézett hajának látványa az első, amit felismerek a műtét után. Éppen jövök vissza a narkózisból. Óvatosan emeli fel közel százkilós terhemet, és mint beteg gyermeket helyez el a kórtermi ágyamon. Remek fickó ez is, és a nővérek is.  

Pihentető zsibbadás, új már gyógyítót álom lep meg, és egy kósza gondolat: Kösz Doki!