Évtizedek óta tervezem, hogy elolvasom Kerouacnak ezt regényét. Igaz, sokáig azt sem tudtam, hogy mást is írt. Valamikor a hetvenes években, egy könyv borítóján olvastam néhány sort az amerikai beat nemzedékről. Az általam is kedvelt, azonos nevű zenei kultúra, a sejtelmes, lázadó irodalom, ami ráadásul még amerikai is, felkeltette az érdeklődésemet. Ginsbergre, Kerouacra és Updikere emlékszem abból a listából. A könyvtár, ahová jártam rendelkezett Updike regényeivel, és Ginsberg verseire is ráakadtam egy-egy antológiában, de Kerouacot nem tudtam megszerezni. Ginsberg „üvöltése” érdekes volt, de akkor, tizenhat évesen nem értettem. A másság védelmében felszólaló ember, számomra követhetetlen, stílusában távoli volt. Updiketól a Nyúlcipő című regénye került a kezembe. Ez egy amerikai kisváros, még kisebb polgárának kínos, időnként keserves életét meséli. Sajnos prekoncepcióval fogtam az olvasáshoz. Elképzeltem valami „ütőset”, valami mozgalmasat, pezsgő ritmustól feszes szöveget, de a depresszión kívül semmi nem kaptam. Sajnos Updike későbbi nyúl történetei – Nyúl a főhős neve – sem változtatták meg a véleményemet.
Azt hiszem lassan sikerül eljutnom oda, amikor a készületlen diák Arany Jánosról felel, miszerint „Arany János Petőfi legjobb barátja volt, Petőfi Sándor született…”, ezért mielőtt végkép elkeverednék, lássuk az eredeti témát. Kerouac könyvét a hetvenes években, nem került megszereznem, kicsit el is feledkeztem róla. Míg nem, a kilencvenes évek nagy könyv forradalma idején, szembe jön velem egy Kerouac könyv. A tipográfiájában és minőségében is szerény könyvecskét viszont nem Jack, hanem a lánya, Jan írta. A könyv emléket állít az apának és egy letűnőben lévő szabadon-furcsán gondolkodó nemzedéknek. És persze szemrehányás gyűjtemény az apa nélkül meg élt évekért. Jan könyve önéletrajzi jellegű, mégis végig hivatkozza az apja által leírt történéseket, sorra veszi a helyszíneket, ami sajnos nem élvezhető az eredeti mű ismerete nélkül. Emiatt újabb csalódást éltem át a modern amerikai irodalommal kapcsolatban. Arra viszont jó volt, hogy feljegyezzem magamnak, hogy meg kell szereznem az Úton-t.
Körülbelül egy évvel ezelőtt akadtam rá véletlenül az interneten. Gyorsan meg rendeltem, és egy szép napon megérkezett a keményborítójú, jó kiállású könyv. Az Európa, A5 formátumban, valamivel több, mint három és félszáz oldalon adta ki. Érdekelt, nagyon is, de más, pimaszabb írások be-beelőztek. Így csak most jutottam el az olvasásához.
Kicsit lassan indul a mese, és nehezen derül ki, hogy ki is a főhős. Az elbeszélő Paradicsom Sal, aki sok mindenben hasonlít Kerouac valódi énjéhez. Gyakran kerül a történet fő sodorvonalába, de még sem ő a főszereplő, hanem egy különös ember Dean Moriarty a börtönt is megjárt vagány. Sel barátjának nevezi a különös figurát, aki azzal lepi meg a történet elején, hogy tanítsa meg írni. Az olvasó eleinte arra is gondolhat, hogy analfabéta a híres barát, de mint kiderül, regényírásról lenne szó. Sal (vagyis Kerouac) semmi hasznosat nem tud mondani, csak azt, hogy úgy kell írni, mintha benzedrin (amfetaminszármazék) hatása alatt állna az ember. Dean innentől kezdve mindennel foglalkozik, csak írással nem. Nem mintha megvetné a tudatmódosító szereket. A szereplők hol együtt, hol külön, nagy távolságokat utaznak be. Legtöbbször autóstoppal, máskor autóbuszon, időnként tehervonatokra kapaszkodva, alkalmanként kölcsön kapott, vagy éppen lopott autón szelik át Észak-Amerikát. Közben folyik az alkohol, száll a marihuána füstje. A háttérben megmutatja magát az úgynevezett normális élet, ahogy az Amerikában látszott a negyvenes évek végén. Az időnként megcsillanó luxus mellett, a háború utáni munkanélküliség, a szégyenlős nyomor, kisebb nagyobb csibészségek, a fehér, a latin és a fekete életforma részletei, és persze a jazz surran elő a sorok közül. Hogy hőseink igaz barátok-e, hogy képesek-e társat találni, valódi kapcsoatot teremteni, meg tudnak-e állni az alkoholizmus és a drogfüggőség lejtőjén, az kiderül a könyvből.
Olvasás közben, volt időszak, amikor úgy éreztem, hogy sarokba vágom az egészet. Előkerült az Updike után érzett ismerős csalódás. Akkor úgy éreztem, ezerszer megbántam, hogy a kezembe vettem ezt a könyvet. Aztán valahogy mégis túllendülünk a nehezén. Eljutunk olyan helyekre, találkozunk olyan szereplőkkel, hogy beleborzong az ember. Hogy hőseink szimpatikusak-e vagy sem, szerethetőek-e vagy sem, az ízlés kérdése. A történet időnként melankolikus, máskor izgalmas, de a figurák valódiak, és ízig-vérig kitöltik a teret. A könyv, az amerikai életforma egy kevéssé ismert időszakáról szól, ami úgy gondolom nem csak a vájt fülűek érdeklődését keltheti fel. Jó szórakozást (bár lehet, hogy ahhoz egy másik könyv kell).
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
