A Kalas néni féle kis ház ott állt a Bodó-soron az utolsó épületek között. A nagy iparváros északi pereme olyan, mint egy falu. Csöndes és nyugodt. Az ablakok a völgy túl oldalán elterülő kohászat nagy szürke tömbjére néznek. Város a városban. Tízezernél is több munkás koptatja a munkapadokat műszakról-műszakra. Nappal a kémények sötét füstjét, éjszaka a vasolvasztóból kikerülő folyékony érc-salak bíbor lávatüzét lehet látni. Egész hegy épült már a kénes gázokat eregető salakból. Itt holdbéli a táj. A völgy mások oldalán a levegő már egészen tiszta. A zúzott kővel feltöltött út a zöldellő határba vezet. Oda, ahol magánosok művelik a földet, most az 1960-as években is. Az itteni, rendkívül alacsony aranykoronájú parcellák nem kellettek a Miskolci Tsz-nek. Ezeket meghagyták a parasztgazdáknak, a Forrai testvéreknek, Pálinkásnak, Tasznernek és a többieknek. Kora reggel, míg másokat a gyár kapui nyelnek el, ők zörgő szekerekkel hajtanak ki a mezőre, hogy szívós munkával termeljenek krumplit, árpát, kukoricát. Más nem igen terem meg erre felé. A Bodó-sor összes házhelye belemar az agyagos domboldalba. Az egész hegyoldal olyan, mint egy sajt. Pincék furkálják át meg át a talajt. Tégla és beton támfalak védik utca hosszat a házakat, hogy a föld rájuk ne csússzon. Itt él János és Jolán, harminc körüliek. Éveken keresztül gyűjtögettek, hogy legyen saját helyük. Addig nem házasodtak össze, míg együtt nem volt a pénz. Másfél éve szerezték meg a kis házat. Szoba, konyha, meg valami kis kamra. Közös a porta Kalas nénivel, aki egy még kisebb házacskában él. Az öregasszonnyal nincs baj, rendkívül jólelkű teremtés. A fiai ötvenhatban disszidáltak. A városban nincs senkije, ezért a fiatalokkal úgy bánik, mintha rokonai lennének. János esztergályos a gyárban. Három műszakba jár, ma éppen délelőttös. Jolán raktárosként dolgozik ugyanott. Nem így indult az életük, de sem nekik, sem másnak nincs ideje a múlt dicsőségén merengeni. Az asszony ma kivételesen otthon maradhatott. Beteg az alig fél éves gyerek. Állandóan gyulladásban van a mandulája. Kapja az injekciókat, látszólag hamar rendbe is jön. De minduntalan megfázik, és akkor a láza újra az egekbe szökik. A munkahelyen már többször szóba hozta a művezető a sok betegszabadságot. Még a szakszervezeti bizalmi is ráförmedt: „Nem elég hogy az elvtársnő klerikális családból származik, de még a gyereke miatt is folyton kiesik a termelésből?” A nagymama segít, amikor tud, de egy ilyen picinek még az anyjára van szüksége, ha baj van.

Ezen az őszön nagyon sok eső esett. Talán emiatt is olyan megfázós a gyerek. Baj az is, hogy a sok csapadék, szemmel láthatólag sárként mossa el a földet a támfalak mellől.

A fiatalasszony teát készít a gyereknek. Maga sem tudja miért, mintegy isteni sugallatra, kimegy a teafűvel az udvari szemetes edényhez. Ekkor furcsa robaj hallatszik a domboldal felől. A támfal, ami eddig a házat óvta, most megremeg, és kártyavárként omlik össze. Hatalmas súlyával rádől a kis család házára. Cserepek csattannak, gerendák pattannak, téglák repülnek szerteszét. Füstszerű porfelhő lepi el a környéket. Szempillantás alatt ajtók csapódnak. A környező házakból emberek szaladnak elő. Először a kíváncsiság hajtja őket, aztán a rémület. Mi okozhatta azt a nagy robajt? Borzalom ül ki az arcokon, amikor meglátják a romokra felkapaszkodó fiatalasszonyt. „A kisfiam, a kisfiam!” – sikoltja. Emberek jönnek, törik a kapu még megmaradt szárnyait. Próbálnak segíteni, de azt se tudják, hova kapjanak. Az asszony eszét vesztve körömmel kaparja a téglákat. Sír, egyre csak sír. A leomlott támfal porig rombolta az épület hegy felőli oldalát. A konyha teljesen eltűnt. Az egész csak egy kupac törmelék. Még egy árva kanál sem maradt épen. Az asszony innen próbál a szoba felé közelíteni, ahol a gyermek aludt, amikor kilépett a házból. A szoba falaiból néhány rozzant faldarab még állt.

Szirénázó tűzoltóautó fékez a porta előtt. Valaki értesítette őket. Nagyon hamar a helyszínre értek. Egyenruhások ugranak ki a kocsiból. Értetlenül állnak a romok előtt. Aztán hamar megértik, mi a dolguk. A zavarodott asszony szavaiból kihámozzák, hogy egy pici gyerek van a romok alatt. Talán még él. A tűzoltók szakértelemmel verik szét az utcai ablak összeroskadt kereteit. Az egyik már be is mászott a félig beomlott szobába. Az asszony utána, hiába próbálják megállítani. A tűzoltó a félhomályban kiságyra lesz figyelmes. A fekvőhelyen párnák között, dunyhával betakarva a gyermek. Csak az arcocskája látszik ki az ágyneműk közül. Körülötte mindenütt téglák, de nem sebesítette meg egy sem. A tűzoltó óvatosan emeli fel, majd a mögötte toporgó nőnek adja át. Óvatosan kiemelik anyát és gyermekét a tönkrement épületből.

A romhalmaz előtt tanácstalanul állnak az emberek. Sajnálkoznak. Ez a két, szegény fiatal, éppen csak elkezdte közös életét, máris utolérte őket a baj. Titokban mégis örülnek, hogy nem őket sújtotta a szerencsétlenség.  „Ennek a csöppségnek, azért jó őrangyala van!” – mondja egy öregasszony, és megsimogatja a gyermek, poros arcocskáját.

Jánost rendőrautóval hozták haza a gyárból. Haza? Ami már nem létezik. Nem csak a falak omlottak össze, minden oda lett. Állnak a romok előtt, egymást átölelve, gyerekkel a karjukon. A nő már nem zokog, csöndesen sír. A férfi arcába most vésődik ez első komoly ránc. Bibliai kép. Kiűzetve a paradicsomból.